folyton-folyvást vissza visszahabzik árja
a feledésnek is emelkedik az ára
mint egy tahiti lány
szirmait kibontva
a tavasz
már-már ott állt előtted
Most érzem csak
megsárgult csont igazát
a szónak, erejét a tettnek,
mi lángra gyújt még.
Hordozom vívódva
magamban ma is
félévszázadot késve
a meg nem értés keserű
látszatát.
Szívbontó
lélektükörré lett
- anyám holt szemében -
a vak világ s ha belenézek,
ő néz vissza rám.
Alámerülök súlytalanul,
ördögűző karja felemel,
kitisztul e végtelen
bűvös szemhatár,
hogy újra vele legyek
s megértsem azt,
amit úgy akart s én nem.
Ahogy örök hívőt
az örök hitetlen.
Ő rég elfelejtette, tudom,
Csókoltalak és eltűntél,
belém-lehelted én lettél…
Lángod kerít körös-körül,
testem lelkem belemerül.
mocsokban születtél
vér és fájdalom között
akár a többi
s nem vagy ember
Az ablakon bekacsint az őszi hajnal
szemérmetlen fűrkészve fáradt testeket
(fiamhoz - a hóvirág elé)
H allgatom a csendet
Ó rák napok telnek
V ágyódó
I mámmal
R eszkető könnyű némaságban
Á tvirrasztott éjek
G ond-szőtte magánya suttogja emléked