Sanyarú az idő, a papok feketék,
Odahagytam apáid; a nemzet, a nép:
Csak azért szakitád le bilincseidet,
Hogy az ajkaidon nehezebb, ha lehet
Alszik az alkony
Álmában ásít,
Borúsan barnájára borul.
Cammogva cipeli
Csipkés cseppjeit,
Dunyháját dagasztja
Dzsingiszt
Elfedi. Egyre esteledik
Égszíne éjben égett,
Felette feketén füstöl,
Gomolyog görbén.
saját grafika © - Copyright
vadul és kócos hajjal álmodtalak
ágyamon feküdtél úgy terült rám
az ég és én tudhattam már nem csupán
elsodort a vágy hogy éjbe feslik
mi rám feszült míg az semmivé málik
rúzsfoltos ajkadon hol a szépség
koldusaként utószor eléghettem
© - Copyright Saját fotó
még álmodik a csend - időtlen magzat,
pár eltévedt harmatcsepp - mielőtt
pillantásod, mint távoli csillagzat
fénye rám terült - simulva beleszőtt
Prospero and Miranda *
hallgatjuk a szélben morajló felszínt,
és az egyre halkuló dalunk végén
távolról a sötétség - felénk int.
valamit suttogott, s én nem felelek;
végtelen harmatot szitálva az ég
rám terül, hogy nyugalmat keressek,
hol az elengedés lassan oszlik szét
a reggel elringat, otthagy egyedül -
keser-édes minden, itt legbelül,