Nagyon szeret engem a gazda. Mit is kezdenék nélküle? Gondoskodik rólam, majdnem minden második-harmadik sötétség után, miután a sárga világos pöttyöket és nagy sárga etető tálat nézegettem, gyönyörködöm bennük és énekelek nekik, ad ennem.
Vigyáz rám. Nekem adta ezt a gyönyörű, biztonságos, zárt hátsó udvart, ahonnan kicsit unalmas, hogy nem látok ki, de biztonságban vagyok.
18+
“Lakodalom van a mi utcánkba,
idehallik zengő muzsikája....” - nyikorogta a rezes banda. Irigyeltük is a trombitást, akinek hatalmas hangszere, a teljes teste köré tekeredett, csak azt nem értettük, hogy fog kimászni valaha is abból...
A násznép, a menyasszonnyal és vőlegénnyel a templomban tartózkodott, esküvő esetének fennállása miatt. A férfiak, nem kis mértékben ittasság közeli
Rengeteg tehetséges ember kallódik el ilyen-olyan süllyesztőkben, hogy soha senki nem figyel fel rájuk, míg a hozzájuk képest gyomnövény szintű tehetségtelenek karriert építenek. Hiába na, "jókor kell jó helyen lenni", szokták mondani, persze a karrierhez sokkal több is szükségeltetik.
Sötét burkolta az erdőszéli kis tisztást, öbölszerűen vették körül a fák.
Csillagok hemzsegtek a nyári égen, a Hold olyan kövér volt, mintha már tovább nem is hízhatott volna. A tölgyfa alatti zsenge, zöld füvön, tábortűz mellett, csak úgy natúrban, plédek és hasonlók mellőzésével, a füvön folyt az amatőr bölcselet.
„Kezet fogván, térdet hajtván
jer, menjünk a táncba!”
(Mátrai kódex 1670 körül)
Őszintén szólva, nem az én évem az idei! Csak a népdalok keserveivel lehetne hűen leírni, mennyire nem az! Volt ebben az esztendőben már minden: leginkább bánat… S nagy felismerések is barátságokról, kapcsolatokról, művészetről és az internet világáról is. Ha valaki egy adott korban él, azt sem tudja feltétlenül kizárni, de abban már nem vagyok biztos, hogy elébe is kellene állnunk, ahogyan Cymbeline, Britannia királya tette ezt.
Közel negyven éve történt. Egy májusi este,
„Latrokként tér és idő keresztjére vagyunk verve, emberek.
Elalélok, és a szálkák fölriasztanak.
Ilyenkor metsző élességgel látom a világot.”
/Simone Well/
Furcsa, ködös légkör, a világ peremére szorult tárgyak, ősi érzések, síron túli csönd, s néha a dermesztő némaságba belezúg valami megmagyarázhatatlan hangfoszlány. Talán csak a fantáziám szülötte, de lehet, hogy a lelkek szférája önti ki fájdalmait és örömeit egy másik individuum előtt.