Itt van az arcom.
Nem is arc:
egy egyszerű eltévedt tekintet.
Semmi, mint ami magam is vagyok.
Hiába gyűrt zsebembe szavakat
az élet: végesek,
akár a gödrök üres kezemben.
Tavasz van
szív-meleg
tágul az ér
forrong a világ
Nyüzsgő
embertömeg ölel
köztük élek
szálfa magamban
egyedül
Phaedra semmit se tudott a harmonikus analízisről,
belesodródtam mégis valami drámai,
nehézlégzős
szerepbe.
Ha honfiaim összeterelem,
lesz hon, ország, lesz hazaszerelem.
mint mag a föld ölében
árad az élet
erekben a vér
gondolat az agyban
kimondott szóban
minden hiba keselyű
mely egyszer utolér
Felejtünk.
Emlékszel még talán, milyen volt az ég,
mikor vörösre festettük együtt egyszer,
s ő kisírt szemeit felnyitotta,
s nem hullajtott könnyet,
csak nyári illatokkal körbeölelt minket -
én hajadba fúrtam arcom,
s te kérdezted, a föld illata-e,
a munkás életek illata-e,
a meghátrálások,
az elhagyott lépcsők illata-e,
fekete háttér előtt talpig feketében
„George nemsoká sittre jut
Tavaly kilopta a hátsó kaput”*
Írta a kertek aljáról
Gwendolyn Brooks