mint szabad
féktelenül szárnyaló
sólyom az égnek
már senki sem
véd meg
Fedésben volt. Egójának árnya nem hagyta látni a végrehajtás
végtelen szabadságát — kis híján beleroppant bántó kényszerekbe.
Zavarba jön a gondolattól, hogy miként tudott bedőlni a készen
kapott korlátok elméletének, míg fel nem ismerte: lakhatatlan.
Előbb
a szitán
látni át
lapos hazugságon
a cselvetés mindahány
bevett fondorlatán
Tudván:
elkerülhetetlen
megannyi esendő végvár eleste,
immár minden helytállás
eleve megkésett utóvédharc —
veszve.
jószerivel soha szépszerével
nem épült és nem omlott itt rendszer
Vakító fénypászmába botlasz legbenső
termedben. Szemed dörzsölve újra látni
Az eredendő szereposztás:
én — a tekintet, s te — a látvány.
Aztán némi zavar, és
két látvány, két tekintet.
Már kezdettől egy voltam veled, mint bárki
mással, hiszen mindannyiunkban szüntelen
ugyanaz az egy akar megnyilvánulni.
Lobogóit gondosan
összecsavarva
hiányaiból építkezik —