Haldoklik bennem a térdre hullt idő,
öles léptei surranón megálltak.
Ködben nyargalászok párás szekéren
emlékeim közt váltott paripákkal.
Kinyitom a szívem
újra, és újra,
rám omlik a város.
Hóesésben érkezett az ünnep,
mint a rég várt szerelem, így szokás.
Van-e ajándék,
amiért nem kell tűzben égni,
míg rügybe lobban tested
izzó remegéssel,
csak várni, elfogadni a sors kegyét,
Nem mondhatom el fájdalmam senkinek,
úgy járok a földön, mint egy idegen.
Holt tenger a szívem, szenvednie kell,
befelé csorog vére sebeimnek.
Úgy csodáltalak, mint tejszínű álmát
a lopakodó hold gyűrött felhők közt
meg-megállva. Szívem imbolygott,
árnyékod voltam jégen s tűzfalon,
Könnyeket őriz
a síri csend,
elnémultak harangjaink.
Elütötted
egy könnyed
laza viccel
hogy nem kellek már
van más
Átszakadt éj. Már csendes alázat van.
Táguló erek a zsalugáter égen.
Pedig
tenyérbe vett szívvel
jöttél a világra