Utoljára betűzöm ki neved,
mielőtt hosszú időre elmegyek.
Lebontott falak törmelékeit
átlépve, véres lábujjam
közt a felsértett kövek,
súrlódásuk simogató
lélekábrándjaim.
- csupaszság öt -
ó, nem a "pasi" utáni vágyat
dobnám el, engedném hadd
röpüljön ... inkább mindazt
mi bennem régóta fölösleges,
Ott állsz képzeletem határtalan partvidékén,
sétálsz fel s alá, homokot szóró saruddal.
Miért engeded nekünk köveknek, hogy röpüljünk,
hiszen a part menti kavicsosból valók vagyunk?
El tudom képzelni, hogy lehetséges.
Van még szerelem, ami ritka.
Szökőévben egyszer ideér,
a szeretetet homlokon csókolja,
és kedvesen tolja félre.
hűvös ma a nyári este
végre útra kel
napfénynek ösvényén
pattan egyik fa lombjáról a másikra
romolhatatlanságig álmodom magam beléd
nem szeretnék tőled új családot
szeretők rejtekhelyei helyett oltalomban
állok kivetül lelkemből egy éber képzelet
Dundi tokájú a szalonnasütések helye: a domb,
érinti a völgy, homorú íve langy napsugárra lel,
és párolognak a füveknek gyöngyei, kigombolódik a reggel.
Ó, te kísérthető emberi!
Mily méltó lelked a testiségre is.
Itt vagy, még élsz,
járomcsontodat nem köti több sóhaj.
Altested szemérmét ruhákba csavartad,
kelmékből óhajtana kibújni.
volt idő mikor
éppen ideértél a levegőégből
ereszkedésed csupán két hatalmas
világoskék szárnycsapás