ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Kivert a víz, a hullámok
buborékokat szállítanak
körbe-körbe. Örvénylő körpálya
füstölni látszik, serény fordulatot vesz,
az iszapba vájta
messze nyúló, ráncos karjait.
Azt hiszed, a birtokodba vehetsz,
körülfon a kezed, a tied,
ez az, ami nagy tettekre felbátorít.
Egy sikamlós halra veted a hálódat,
alig nagyobb nálad,
könnyű áldozat becserkészése bátorrá tesz,
gyorsabban siklik, mint az emberi impulzus,
reflex. Rá meredsz, te nem pislogsz,
nyugodtságod semmihez sem mérhető,
álmodban sem hiszed, a párnád élces hínár-erdő.
Alábecsülöd halászod, ki elevenen megnyúz,
pukkant egyet rajtad, kibelezi
színes pikkely maradványaidat.
Még tátogsz, hangtalanul mondtad;
„Dobj vissza, adj egy esélyt,
az élni akarás engem is megillet!”
Kopoltyúdat bedugítja a száraz levegő,
vért fröcsögő szemeidből nézed a mélyt.
Farkincád akkor is mozog,
ha már nincsen helyén,
ellenkezel a végleges rendeltetéseddel.
A tűz fölött felnyársalnak,
ott sülsz ropogósra, vigyorgó
szádból markáns bot tekint ki,
átdöfött védtelenség magányossá fest,
ki e földön, s a vízben egyaránt egy hal volt.
A tetem még a rozsdás bitófán,
a halász jóízűen ráharap,
az éles szálkák megakadnak a torkán.