Kedves történetek
Aranyos asszony a párom, nekem elhihetik.
Óvó néni, és büszke pozitív gondolkodására.
Most is, hogy megkezdődött az új tanév, és megteltek az ovik, jóleső érzéssel, meleg szeretettel mesél arról, hogy hármas ikreket kapott. És mennyi mosolyogtató érdekességet ezzel a három lurkóval! Közülük kettő egypetéjű, a harmadik viszont nem. Ő a vezér! Az első napon csak szoktatásképpen, egy-egy órára vitték őket az oviba, majd fokozatosan hosszabbították az ott töltendő időt, de még hetek múltán is, miután elmentek a szülők, gyakorta sírni kezdtek az ikrek. Nagyon anyásak, és ugye az idegen környezet, az ismeretlen társak, szóval nem a legjobban érezték magukat. Ha a vezériker el kezdett sírni, nyomban rázendített a másik kettő.
- És hogy hívják ezt a vezérikret? – kérdezem.
- Ákos.
- Jó, nekem ennyi elég.
És meséli, hogy később mikor már mind hosszabb időt töltöttek az óvodában,mind kevesebbet sírtak, ám új és új megnyilvánulását adták szoros összetartozásuknak. Ezt érzékelhettem minden cselekedetükben.
Ha Ákosnak nem kellett a krumplifőzelék, az egypetéjűek sem nyúltak a kanálhoz. Ha egy játékból nem akadt három darab, bizony egyikük sem játszott! Volt, hogy kakilni kellett Ákosnak, és az egypetéjűek megmakacsolták magukat, nekik nem kell kakilni! Azért se!
Ám mire Ákos felhuzigálta a kis nadrágját a másik kettőnek is sürgősen menni kellett, ahová a király is gyalog jár.
Valamelyik nap az apjuk meglátogatta őket. Hát az az öröm, az a boldogság, amivel apjukba csimpaszkodtak, kérdezgették, majd könyörögtek: vigye őket haza! Beszokott csoportba ritkán van „látogatás” napközben, az óvónők általában nem szeretik, mert felbolygatja a csoportot, ezért nem is engedik.
És az a sírás-rívás, amikor elbúcsúzott az apjuk…
Máskor arról mesélt, a fia hétalvó volt, persze, ma is az, ha megteheti.
Közel laktak az iskolához, és a fiúcska mindig az utolsó pillanatba kelt. Ahogy ebben a szituációban szokás, kapkodta magára a ruháit, táskáját a hátára vetette, gyors puszi anyunak és irány az utca… Anyjuk meg nézett utána, míg be nem fordult a szomszéd kerítése mögött.
Egyszer azonban mit lát? Siet a fiú, hátán a táska, a táskáról meg libeg-lobog az ő – melltartója… Gyorsan ki a kapun…
- Várj, Tibikém! Várj…
„Tibikém” megállt, ő meg hamar beérte és nevettek, nevettek…
Egy más alkalommal kolleganőjének esetét mesélte. Reggel felkelt, nagyon álmos volt, gyorsan, gyorsan, hogy el ne késsen az oviból, felkapkodta a ruháit, egy nyeletre kiitta a kávéját, felkapta a fehér bevásárlószatyrot és irány a kötelesség!
Átöltözéskor vette észre: a férje trikóját kapta magára hirtelenébe…
Délután, mikor végzett, megint csak sürgősbe kapcsolta a mehetnéket.
Útközben betért a boltba, néhány dolgot vásárolni. Miután összekapkodta az árukat és fizetett, előkapta a fehér szatyrot, és pakolni kezdett… Csak miután őszinte értetlenséggel konstatálta, hogy a szatyorba rakott dolgok a lábára potyognak, akkor nézett a kezébe tartott szatyorra, ami nem volt más, mint férjeura trikója…
Ilyen sztorikat mesél, és nevetünk, mert jó kedvünk van az élet derűsebb dolgaitól.
Szóval aranyos asszony a párom, nekem elhihetik.
- Dudás Sándor alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges