mert
{S még kérded: ezt most miért kellett? Mert...}
Kánikula van. Tikkasztó melegben hűsölő
létem elvonul (mindegy hová, csak el innen),
az árnyék jól körvonalazódott burkába,
émelyítő a szédelgésem, a tekintetem kába,
megkergültem, ezt már bizonyosan tudom.
Fel-fel dereng mit rejtettem a múlt vánkosába;
sok lim-lomot, s ócska kacatot,
nem én találtam rád, te találtál meg,
s el sem tudtam képzelni, pont én leszek az, ki kételkedő az igazak igazában.
Fintorogtam magamban: gyanús ez, meg az,
de elhessegettem a cigaretta füstjét,
nem kell büdös levegőn élnem,
előttem sűrűbb volt a hamu, mint a hamuszéken,
leültem volna; suttogja bennem a nincs sátán-fajzat,
ám csiklandozta szemem sarkát a tévedésem,
vörösre vakartam. Nem bírtam megállni,
piszkáltam tovább, s nem értettem mi ez az allergia,
könny szivárgott tűz-bozót szempilláimból. Csak néztem, tétlen.
Gyáva vagyok, mert nem vánszorgok el a hűvösből,
utánad hívna a tartás, de visszahúz egy markáns foszlány,
nálad a staféta, hű botomra támaszkodom,
erős fából faragtak téged, hozzád így folyamodom;
borostyán levelek átjárják a tápláló lényegülésedet,
mert belőled élünk, s mert élni is így fogunk,
mert csupán csak bambán tartalak kezemben,
ha elejtenélek, megremegne a föld, s tiltakozta a szív-keresztmetszete,
mert rád borulunk, mint a virágot ölelő fűszálak, szirmaidhoz rogyadozunk.
- Nórica alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges