Mielőtt
Aznap szép voltam. Igazán. Passzolt rám a ruha, a smink. Kiléptem az ajtón, felszálltam a buszra. Még világos volt. Láttam suhanni az utat, az embereket, az épületeket, magamat kívülről.
Aztán füst, kocsma, sör, barátok, beszéd és tovább.
Hangos zene, tánc, megérzések, hogy ma, most, nem itt kéne lennem, telefon csörög, ordibálás. Csak érzem a súlyát a majdnem egy évnek.
Autó, haza, ordibálás. Sírok. Úgy, ahogy rég nem. Évek óta igazán magamért.
Gyógyszer, sok, bevesz.
Nem számolom.
Aztán fél perc után, már nem is tudnám.
Vetkőzöm. Nem jön le a nadrág, húzom, erősen, aztán a felsőt. Végül csak a fehérnemű marad rajtam és sírok a földön ülve. Magamért.
Úgy érzem, utoljára. Remélem, hogy utoljára.
Kinyílok a szobaajtó.
Nem vagyok jól, mondanám, de már nem tudom.
Mit tettél?
Mit csináltál?
Ordibálás, felfordul az egész lakás.
Tönkre akarsz minket tenni?
Öltözz!
De már nem megy egyedül.
Most újra suhan a lépcsőház, az utca.
Kórház, váróterem, orvosok, cső.
Miért?
Meg akarok halni. Meg akarok halni. Legyen vége.
Az idő is suhan.
Miért?
Meg akarok halni.
Reggel. Kórteremszag. Ágy. Kisszekrény. Rajta, benne a cuccaim.
És egy keserű íz a nyelvem alatt,
Élek.
- Tóth Zita Emese alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges