ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Gyermekszemmel szemlélem a holnapot,
levertségem mögött önfeledt arcom
ránctalanságában vonaglok.
Jártam a boldogság teraszán,
ahol az élet adta játék
dobókockáján elsurran az időtlen idő,
nem veszed észre mi válik köddé.

Fényes dicsfény várt rám,
égi dal után koslattam,
s e ének nem ruházott fel
emberi mivoltomra
szemernyi feloldozást,
csak arra a felemre,
mi a mai napon is vagyok,
mennybeli óda bűvkörébe kerültem,
egy remény-magzatot szültem.

Lelkem angyali glóriámra tekint,
olyan meredekek a homlokomra feszülő,
eget rengető bőrredőzetek.

Közületek való akartam lenni,
egy teljeséggel angyali lény,
de földi küldetésem nem tartott sokáig.
Megragadtam
az ölembe hulló lehetőséget,
rászolgálnék a fenséges feladatra,
mégis hiába gondolnak
a jótétemény istenének.

Lettem…
és voltam elítélt áldozat,
és bíróként ítéltem és vádoltam,
és villámló szemeim megtorlást hoztak,
viharban tengődő nem-önmagam.
Szeretném azt hinni, hogy
az elegendő bizonyíték a birtokomban van;
igen szeleburdi lány,
igen álmodozó, szárnyas alak,
igen lélekbe látó, megáldott isten,
egyenként szedem szét
apró porcikáim egészét,
mert szárnyam már nincsen,
sokkal erősebb belső viszony,
sokkal hangosabb hangzat,
sokkal többszólamúbb rezgés vibráltat,
hisz minden isten-várás mögött
adott a megélés, tisztátalan Isteni-találat.

Epilóg:
S még kérditek; vajon miért ennyi ömlengés,
nem tudom rá a választ,
egyetlen tudója az öregedés
és Te, ősz hajú Isten.