Csonttá fagyott az üregbelső, Muszika visított az éhségtől. Összebújt a didergő család és egymásra hangoltan, hallucinálva, őzek által felszolgált vegyes salátát habzsoltak, laposra horpadt, korgó gyomrukba, álomszerűen. Úgy néztek ki, mint nagybeteg kiscsirkék riadt csoportképe. Legalább ebben a csontfagyasztó hidegben, a szőrük ne hullt volna.
Musz a családfő, eleget evett a nyáron ahhoz, hogy még mindig tekintélyt parancsolóan méretesebb külsővel kínlódott a többieknél.
Útban Papeete felé, 1892. április kilencedikén, szombaton.
Jó ideig gyalog mentél, ugye Koke?
Mangófák, kókuszok, mangrovék kísértek utadon, meg a gondok.
Zsebében az ópium-kivonatot hordta tablettákba sűrítve, arra az esetre, ha nagyon fájna a bretagne-i bunkók törte lába.
És fájt a lába, miként az élet, miként lánya és fia hiánya, miként Vincent oktalan halála.
Utca végéből, az épphogy fagyott, nyirkos keménységű, kietlen időben, toporgón, kezeit zavarában összekulcsolva, egy pózna mögül les a leveles gyerek. Tavaszodik, március van, rügyezhetnének már a fák, megengedhetne a fagy is, az a halvány zsemlyeszínű, szürkeség, komor felhők mögül kibukkanva, ideje lenne, hogy átvegye az uralmat. Nem jön a télnek tudomásul venni, hogy lejárt az ideje és halálnak halálával halt. Fickósan rugdossa az utolsókat, még a hó is elkezd apró pelyhekben szállingózni.
Mataeia, 1892. április kilencedike, szombat.
A trópusi hajnal párája nyirkossá áztatta Koke fekvőhelyét annyira, hogy gatyájából is – melyben aludt - facsarni lehetett a vizet. A páracsöppek vízzé összeállva zuhantak, hulltak napkeltekor a pálmafák ágairól.
Koke lekászálódott az undorítóan átizzadt lepedőjű ágyról, és a pálmakunyhó két alig elválasztott helyisége közül átment a másikba: a hálóból az éléskamrába.
Éhes volt.
Élés?
Kamra?
I. A mű:
Emlékezés egy nyár-éjszakára
Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru Földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Ekkor herr Riemer lépett be, és jelentette:
„Mister John-Paul és lánya, Emily kívánják tiszteletüket tenni signore Scardanelli. Az Ön honfitársai…” – biccentett Thoreau felé.
„Jöjjenek be!” – szólt Hölderlin, mint egy igazi úr, igazi porosz úr.
Tán Gontard bankártól tanulta, a szörnyű bankártól…
John-Paul Dickinson, termetes úriember mellett tíz év körüli kislánya csak olyan volt, mint hegycsúcs mellett a dombocska. De nagyon bájos arcú, kedves lányka volt Emily Dickinson.
- Szia Julikám!
- Szia Vince, hamarabb jöttél, óvakodj, mert kirúgnak! Nehezen kerítettük azt a csirkelábpucoló, megyei főszakértői állást, ahol nyolc órában nyolcat, egy asztal mellett - hasadra ütve - csirkeláb számokat saccolsz.
- Nézd kincsem, nem szeretem a földhözragadtságot, mindig előre kell nézni! Aladár, Józsi bátyám osztálytársa, egy sima mérnöki diplomával, eddig valami albeosztotti funkció alázottja volt, most rávisított a szerencse, kinevezték a csirkekörömkaparó gyár igazgatójává.
Mert vannak még Emberek, akik számunkra oly fontossá tudnak válni, mint a levegőég madarainak belesóhajtásai egy-egy lombkoszorúba, melyben az otthon szépét sejtik... És nem foglalkoznak azzal, hogy kakukkfiókákat nevelgetnének-e abban a hűs otthonban saját csemetéikkel együtt vagy csupán a fénysugarak furcsa dőlésszöge és pontos beesései miatt lehetne számukra varázsossá az az otthon.