Signora Gioconda és a vincibéli Leonardo (1)
- majdnem minden történeti alapot nélkülöző írás -
1507 szeptember tizenkettedikén - egy csütörtöki napon – a délelőtti mise idején későnyári napfény aranyozta be a firenzei Dóm-tér köveit, meg a gyönyörű székesegyházat és a mellette álló, Giotto-tervezte Harangtornyot.
Csatára fel!
Keserűség, göndör szakálla alól, piros fejjel, rongyos kalappal, legörbült szájjal fehéríti a könnyzacskókat, apró, recésre szűkült szemű, sajgó, szabálytalanul kopott, alig kivehető kockakő nyomokra. Szemtáblák redőjén, bogáncsok tapadnak, mint posztón, rőtlőn megnyúlt, sivár grádicsú szívek, hajdan volt, pompázatos tűzijátékok nyomaira és mocskosan löttyszerű égbolt alá zárnak.
Honoré bezárja a boltot
Ama napon – 1850. augusztus tizennyolcadika volt -, melynek reggeli óráján Honoré de Balzac a szokottnál is erősebb nyomást érzett mellkasában (és hiába dörzsölgette immár hideg vízzel, elillanó, illatos illóolajokkal), végül megadással ráborult az íróasztalra, és szelíden (nem szelíd életére cáfolva) meghalt, úgy kezdődött, mint bármely más napja.
Tőszomszédok
- Mondd kedves Dimitrij barátom, hogy bírod ezt a bezártságot? Alig fél másnapnyi udvarod van mindössze, nekem három nap is kell, mire végigjárom a portám legvégét. Bár nagy szerencsénk van, hogy ilyen közel lakunk. Tegnap délben indultam, s már itt is vagyok, látom a többiek is megérkeztek, mi négyen itt, egymás tőszomszédai, ha baj van, mindig számíthatunk egymásra. Szeretem, mikor legendákat mesélsz, valami Lénáról is, azt hiszem az egy nő...
Zongorázás
Sokan nem értik kiegyensúlyozott, harmonikus lelkiállapotomat. Csodálkoznak belső kisugárzásom foszforeszkáló, egyenetlen egyenlőségének, zimankósan lágy, csendes erején. A kulcs egyszerű és jó sok van belőle! Harmonikusan, jobbra dőlt formációjú, lélekszépész nélküli, dalkiegyensúlyozott, zongorázás szeretetről van szó.
A csőlátó
Huba, a rászakadó, fekete hófellegek alatt, éppen gondtalan napfürdőzést mímelt, az izlandi Riviéra egyik “plázsán”, amikor - hogy, hogy nem -, a hatalmas kihalt terület semmijéből, előugrált néhány egyenruhába öltözött honfitársa. Rávetették magukat, kezét hátrabilincselték és közölték a verdiktumot.
Midőn a Pó folyón…
A Pó, gyorsfutású című szonett
keletkezésének elképzelt, minden
irodalomtörténeti alapot nélkülöző leírása
A gyorsfutású, lágyhullámú és lagúnazöld Pó folyam napnyugatról napkelet felé zubogva hömpölyög, és öt fő ága van: keleten, ahol megébred az Alpokban, Po di Maestra a neve, ám Torino környékétől Po della Pilának tessék nevezni! Piacenza városánál ismét nevet változtat, és meg sem szólíthatjuk más néven, mint Po delle Tolle.
Hajadonból lett menyecske
Beleibe markoló keserűséggel ordított Rina, nyughatatlan csordatestvéreinek, akik ha tőlük függ, már rég nyugodtan szunyálnának a következő napi -igen összetett-, pirkadattól naplementéig tartó, táplálkozásnak nevezett tevékenységre, erőt gyűjteni. Rina zokogott. A kevert festék, világossárgától sötétpirosig, minden árnyalatát szürkébe fojtotta, az eget uralma alá vevő telihold. Rina csak bőgött, egész testében rázta a zokogás, kifehéredett a lelki kíntól és egyre csak ismételgette.
Orpheusz és Eurüdiké
Mottó:
„Csak dalolj, dalolj szívem,
ez a fény ma még enyém,
de holnap már azt kérdem én:
hol jársz, van-e más, aki hív?
Új csók, ami átmelegít?
Tavaszi éjszakán, van-e ki
rád talál, aki a mennybe száll
csókod után?”