Bíbor palást terül a bársonyos
fényben búcsúzó nap köré,
nyomában ködös, őszi sóhajjal
alkony borul a bús fejfák fölé.
(igaz mese Mirának, Ali kutyánk emlékére)
Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.
Ki dönti el, a színpaláston
feketébe, vagy narancsba
mártson-e festő éledő ihletet,
és ki feszít majd műtermében
hó-tiszta vásznat, gyolcsára vágyat,
és ki kínál pőrén a tenyerébe
lágyan simító ecsetet?
Ki bújik szívedhez, melegre vágyva,
„Lángot ki lehel deres ágra,”*
ha egyszer mind megfagyunk?
Ki mondja meg - ha meg lehet -
hogy miről írjanak verseket
lángszívű költők, és könyörgő
imát szenvedőkért, hálaéneket
kegyelemért, és altatódalt majd
"Kétszer gyászol, akinek Alzheimer-kóros a családtagja. Gyászol már akkor, amikor a beteg lelkileg elveszíti a kapcsolatát a való világgal, amikor átalakul a személyisége. A betegség gyógyíthatatlan, oka a tudomány mai állása szerint ismeretlen."
anyám kezén fáradt erezet…
álmomban halványuló
emlékezet röpít el hozzá néha még
"Talán bús szemedben megcsillan még a Nap..."
A vers meghallgatásához kattints ide. Elmondja Körmöci Eszter
Talán egy színes festmény a lét csupán,
Talán nagy, vidám ház e világ, és végtelen falán
Talán a fák, az ég is csak képek…
Talán a porszem földi lények
- köztük az emberek - angyalok ma már,
s Isten épp' rólunk mesél.
Van, akin nem fog a démonok átka,
van, aki véres öklét üvöltve
az ártatlan felé rázza,
de öntudatlanul hanyatlik végül hátra,
Azt hittem akkor én,
hogy egyetlen világ ez
a lankás völgy ölén,
dombok tenyerén bújó,
fenyvesek-ölelte táj,
(Fotó: saját archívum - Ausztráliában)
valami lágy zene is maradt utánad
amit azóta hiába keresek