ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Öltözöm. Költözöm.
Nincs sötét öltönyöm,
megért a szégyen is,
s ha Isten nem ver is,
oda a büszkeség,
oda az épp elég.
Hitem van. Nem nevem.
Lélegzem. Vétkezem.

Még nem találták föl a tépőzárat,
a kóró is csak késő nyárra száradt,
de szúrós szára kihívónak látszott,
és fölfedeztük csúcsán a bogáncsot,
dobáltuk egymást ingre, szál gatyára,

a dibdob képzelet helyett
a képek látvány-mákonyából
kimorzsolni a lényeget

Hihetetlen, hogy mennyit küszködött
a pehelykönnyű függöny-tonnasúllyal,
először lágyan nyomta ablakom
alig hónapja sikált üvegére,
s a régi lakásban homályt kötött
félbehalt csonkja robbant, s fényt tömött
a két ág közti nyomorodott résbe,
és levél sarjadt hangtalan-erősen,
lágy zöld követte - szétszakadt a fény,
s a virág konok-lassú-eszelősen
a függöny mögül babrált üvegén.

Apám – mióta nyomon követem – mindig gyűjt valamit.
Az utcán fölveszi a rozsdás szöget,
az összebicsaklott drótot,
a legkülönfélébb vasdarabokat.
Aprólékos gonddal aztán kijelöli a nekik szánt zugot,
de rálelni bármire is
– a korábbi megfontoltság ellenére –
alig-alig lehet.

Úgy villódzik, mint végtelen üveg
a sárga-szürke fodros őrület,
ám mintha mégis idelátszana,
ahogy a csöndön falka szél üget,
s rátekereg a sivatag dala.

A templomkertben leste pár darab,
mint érleli a termését a Nap,
a mi falunkban nem volt otthona,
így nem maradt fönn, hogy került oda,
és az se, hogy egy magja egy karát,

Még zöldbe burkolt volt a kert,
még kék egével feleselt,
s rőt, tarka csokrot szőtt a szín
az őszirózsa fényein,
a zöld pléhhordó vízegén

Jaj október, te nem láttad a fecskék
kék nyilallását, s ahogyan a szárnyuk
anélkül is, hogy csöppnyit kieresszék
az augusztuson egy röptükkel átjut.

1.
A szél babrál. Kering köröttem,
biciklit les a kocsmafény,
az utca ásít, hálni készül,
a szögletekig fordul-térül,
majd elnyújtózik feketén.