Csupán ész
túlkomplikált egyszerűség fölött.
Pőrén jön a válasz, mikor és mennyire kár,
aztán harapó vágy feszül alkatra, ha vár
még rád aki újból megölelné a fejed,
csókot nyom az ajkakra, ha száj't fonja a máz..
Nézz rám, ma jobban karcol a vágy, fejed
Hajtsd ölbe még egyszer, az enyém vagy most.
Futó bolond itt benn az álom,
így jön a képzelet, újra látom...
Mosoly húzódik számon,
szememben üresség
-vissza nem térő múltlabirintus,
ahol nincs helyem-.
Pontos sorrend:
hinni, bízni, szeretni, csalódni.
Arcon smink, semmi érzelem,
lassan már hiába kérdezem magam,
csak a hangposta felel-
köszönjük, hogy hívott, de máskor ne tegye,
mert néma lettem
és nem láttam a lámpafénytől
tükörképem, s hogy ki is vagyok-.
Pillangókat dalolok,
hernyók jönnek.
Ingázik a vágy, hol alakos árnyak jég
és víz közül égnek emelik vészrágta,
mézízes alapját.
Tükörben vizslattam, hol van bennem a világ.
Csak ragyogott szememben néhány könnycsepp.
Kéklőn álmok futottak ki belőle az égtől a mélyig.
Bámultam őket, míg eljutottak a láthatatlan messzeségig,
s hiába villogtam szemben másodmagammal, mint ikrem.
Nem lettem, nem is lehettem emberebb.
Egyszer Isten, másszor koldus, egyre messzebbre vág
el engem a talajtól.
Csak olykor halandó.