ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Gogó mellett, hat négyzetméteres, semmivel berendezett teljesen sötét szobájában megszólalt a telefon. Olyan igazi régi, kurblisból átalakított, ami azért sem volt hajlandó feladni. Tette a dolgát, akár biciklipumpát is rá lehetett volna szerelni, akkor sem romlik el. Gogó odanyúlt, felemelte a beszélőt és mielőtt annyit mondhatott volna "igen, tessék", egy erélyes hang ráparancsolt.

- Dögölj meg!

József Attila sírjánál

„Néhány éjjelre padra, kőre,
adjatok immár fekhelyet!”

Most tehát, hogy Jókait, Adyt, Blaha Lujzát alaposan átolvastuk (főként Te, mert Te mindent alaposan olvasol, szemben az én fölszínességemmel), túlhaladunk a „köröndön”.
Derekadra teszem jobb kezem, mire te vállamra a balodat, és így megyünk tovább.
Világos: imádom ezt a nagy egymásba kapaszkodást, de közben kissé frusztrálódom: már hogy is ne?

A Főkaputól egyenesen: Napkelet felé

Valahányszor erre indultunk a Kedvessel, sok mindent megbámultunk, Lalagé sok sírlakóról kifaggatott, én meg szívesen csapongtam, de a végállomás sosem volt kétséges.
A végállomás ott volt mindig, ahol a Költő meglelte hazáját, a földet, mely befogadta, azaz: József Attila végső nyughelyénél.

Megfogom – képzeletben – a kezét, és azt mondom csöndesen:
„Gyere Kedves, menjünk tovább! Ha most balra fordulunk, mesélek Neked valamit…”

Nyájas és mélyen benevolis Lectorem, csak maradj szépen ülve, ha most egy oximoronikus mondatot olvasol: a halhatatlan Arany sírjától ugyanis kéz-a-kézben sétálunk még Lalagéval vagy ötven métert, és akkor a főúton balra fordulunk.
Innen már látszik Kossuth Lajos Mauzóleuma.

- Üdvözlöm szomszéd úr, de rég nem láttam!

- Á dehogy, csak nem volt világítás reggel a lépcsőházban, tudja.

- Bocs az lehet. Na várjon, odébb húzódok egy kicsit, hogy fel tudjon menni a lépcsőn.

- Nagyon kedves! Mióta is ismerjük egymást?

- Én tíz éve lakom itt.

- Akkor legalább annyi ideje, hiszen én akkor már kopott fogú, széllel bélelt vén gebe voltam. Lassan nem is emlékszem, mióta lakom itt.

Belevezető

Azt Ti el sem tudjátok gondolni, hogy mióta elszédelegtem Feleségem és Gyerekeim mellől, hány helyen laktam ebben a Városban, Budapesten.
Nem is mondom el, mert nem erről szeretnék mesét mondani.
Tény, hogy minden ismerősöm ezt a jelenlegi – nyóckeres – pecómat cseszteti leginkább.
Pedig: jó hely ez!
Éppen erről a jó helyi környékről mesélnék ma, ha kopognom szabad: kipp-kopp-kipp-kopp…
Ki jön velem?
Niki?

Rezgett a levegő a határban, pedig a nap még fel se ért a kútgém ostoros végére. A marhák is abbahagyták a legelést; – majd inkább délután, mikor már nem égeti a nyelvüket a fű. A zsellérek azért szaporán rakták a kazlat, minél magasabbra, hogy végre lefekhessenek az árnyékába. Megtehetik. – Ilyenkor még a vadállat Bogár János se jön határszemlére; ha csak valami fehérnépet meg nem kíván magának…

- Kellemes itt a fövenyen henteregni, szeretem a parti sekély vizet, sokkal jobban, mint a nyílt óceánt.
- Valami bajod van? Olyan piros és puffadt a hasad is, meghíztál.
- Jól jön az még ínségesebb időkben. Emlékszem, hogy kifeküdtünk mind a nagy koplalás idején. A szardíniák is kövérebbek voltak nálunk.
- Most jól megy sorunk, rendezett sorokban állt a táplálék is, elég ha kinyitjuk a szánkat, menetelnek befelé.

- annak emlékére, hogy 1858. február 11-én Szent Bernadette Lourdes mellett, a Gave folyócska közelében, egy barlangban sugárzó fehérbe öltözött női alakot látott, aki szótlanul rámosolygott, majd eltűnt. A szép ismeretlen három nap múlva újra megjelent, és ettől kezdve július tizenhatodikáig még további tizenhat alkalommal. Február tizenegyedike egyénként a lourdes-i Szűz Mária emléknapja -

- Itt döglesz meg, Czakó Gáspár!
A falu esti csendjét kapatos legények csöppet sem békés lármája verte fel. Czakó Gáspárt a zsákutcában, egy sarokba szorítva vagy tizenöten püfölték. Az emberek mind aludtak, vagy úgy tettek, mintha aludnának. Épp hazafelé bandukolt a szomszéd faluban tartott járási közgyűlésről a jegyző és egy gyors- és gépírónő, egy fa mögül lapulva szemlélték az eseményeket, passzívan, mintha mi sem történne. A gépírónő szólalt meg elsőnek: