ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Bűneiről nem szívesen beszél az ember; ki szeret alsógatyában mutatkozni dísz-szmokingos, estélyi ruhás társaságban?
Hacsak…
Hacsak nem kiírni-üvölteni akar épp magából egy több, mint húsz éve nyomasztó emléket. Hacsak nem tanulságnak szánja ifjabb embereknek.
Ilyen esetben indokolt a lelki-gatyára vetkezés: vetkezem tehát.

Képeket látok a falon. Az egyikről rám bámul egy -olyan sunyin- vigyorgó, inkább alattomos, mint mosolygó rondaság. Ebben a közegben ő a szépségideál. Ezt tudja, túl sokan hozták a tudomására az elmúlt századokban. Mosolyból grimaszba ránduló, fricskázón lenéző bandzsasággal kivagyítja a termet.

Az alábbi mesét egy pályázatra írtam,

- egészen igaz történet a művészet hatalmáról -

Minden idők – szerintem -legszebb, legjobb filmjét, Fellini La stradáját 1954-ben mutatták be, és – csak emlékeztetőül – a főszerepet, az enyhén értelmi fogyatékos lányt, Gelsominát, Giulietta Masina – akkor már Fellini felesége – alakította. Sietve teszem hozzá: zseniálisan.
Körülbelül egy évvel a bemutató után történt, amiről mesélni szeretnék.

Földszintes, roskatag házikóktól körülvett kicsiny tér.
Terecske, valahol a világban.
Aranymetszési pontjában gyerekek popsija által fényesre csiszolt bronz kutyaszobor.
Körülötte két-három újdonatújan zölddel mázolt pad. Ül-e rájuk valaki vagy sem: feledhető körülmény. Ők itt vannak és várják a rájukülőket.
Csönd.
Néhány kóbor vadgerle tutul, pár itt felejtkezett veréb csiripelget.
Időtlen, lassúdan folyó délután.

Kétségbeesett szemekkel, dermedt, tehetetlenül feszült felsőtesttel, rimánkodón bámulja a szerelmes egér, akváriumba zárt, meredt hóember szerelmét. Lángoló vágya, füleit bizsergeti és minden sejtjét, akár a skorpióméreg kisagyba toluló bénulata. Ennek az élménynek ellentétét dobolja ziháló szíve.
Színtelen gunnyaszt, mint akinek feje fölött dongók raja köröz, fogolynak érzi magát, akár szerelmetes hóemberének szívét akvárium zárkájában, ahonnan olyan kifejezéstelenül néz reá, mint azelőtt soha.

„Most mi a szent szart csináljak?” – kérdezte előbb magától, utóbb Sámuéltől Dávid király, miután befogada méhébe – hogy finoman szóljak - őt Betshabé, majd elment, és aztán megizené Dávidnak ilyen szóval: „Teherbe estem!”
”Most mi a szent szar legyen?” – ismételte meg a kérdést Dávid.

Törpeharcsák csevegnek, lent a mélyben az árral szemben, kávébarna, rút Duna vízében.Törpeharcsa Zsuzsi néni Törpeharcsa Rózsikának éppen kulináris recepteket ajánl.
Bánja is Rózsika, hogy nincs nála a receptes füzete.
-Ahogy Zsuzsi néni elmondta ezt a kis hal, ebihal csemegét, kukac desszerttel, a harcsanyál összefut a számban. Főleg a barnavíz-mártásban hempergetett kukacdesszert csiklandozta az ínyemet.
Kicsit feljebb egy csapat életvidám ifjú kukac épp a nagybetűs életre készülődött, barna Duna vízbe henteregve.

Rozsdi mérhetetlenül büszke volt magára. Mire a fecskék nagy nehezen megérkeztek téli szálláshelyükről, párja már a fásszín gerendájára összehordott fészekben melengette az öt fényes tojást. Neki egyelőre, nem is akadt dolga. Így, ha már teletömte a begyét a levegőben levadászott, vagy a falról lekapkodott lágy rovarokkal, a tető széldeszkáján üldögélve fújta, leginkább a kenetlen talicskakerék csikorgó súrolására hasonlító énekét. Ezt csak akkor cserélte fel figyelmeztető hívószavára, ha valami, vagy valaki túl közel merészkedett önkényesen kisajátított birodalmához.

1517 szeptemberében, az őszi napforduló napján, Bartolomé de Las Casas domokosrendi szerzetes kihallgatást kért és kapott V. Károly német-római császártól.
Az Atya elbaktatott hát a madridi palotához, ahol bebocsáttatást nyert az ifjú császárral való tizenöt perces beszélgetésre, és rövidesen Károly előtt találta magát.
A császár épp modellt ült udvari festőjének, Tiziano Vecelliónak, úgy fogadta Bartolomé atyát.