ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Lázálmos fiatalságunk ébredése
az élet szűztelenítését hozta,
mustármagnyi gyenge fohász
szidalmakban szökkent szárba.

Szél volnék, ha te papírdarab
óceán felhőtlen égboltod alatt,
de félek, hisz’ annyi elsüllyedt hajót
takar rettenetes mélységem.

Füstszínű ízek kavalkádja,
a bárpultnál
túlsminkelt szavak
bekebeleznek.
Majd csend
ül mellém, szerényen
meghúzódunk
egy sötét sarokban árván
„Jó volna egy barát — mondja —
vagy legalább az embereket
embernek látni újra!”
És elfeledett roncs lesz
az utolsó, zátonyra futott
gondolat.

Senki fiai, semmi urai,
Senkik, kisemmizettek futnak az álmaik után,
Belehalnak az élésbe, megvertek, átvertek.
Nem léteznek, akkor sem, ha vannak,
Nem nyelveket, hanem tájszólást beszélnek.
Nem művésznek, csak kézművesnek állnak,
Nem kultúra a lételemük, hanem a folklór peremvilága.
Nem emberi lények, ők erőforrások,
Esetleg statisztikai adatok egy papírlapon,
Nincs arcuk, csupán karjuk,
Nincs nevük, rideg számok a rendszerben,
Nem vesznek részt a történelemben,
De az mindig könyörtelenül átlép rajtuk.

Hol a feledés tanyát ver,
Pirkadat nélküli tágas kertekben:
Ott maradjak egyedül én
Csalán közé temetkezett kő emléke,
Melyen megszabadul álmatlanságától a szél.

1

Elszánt csavargó,
bámész hitetlen,
elkényeztetett bűnös
kéjnő a szerelem.

A szörny lehelete síkokra bontotta,
egyenlő részekre tépte az emléket,
melyben mindig is ő volt a lényeg.
Majd utolsó szobám ajtaján belépve
elvakította a kiáradó napfény,
mit addig hét lakat alatt tartottam.

Miközben redőt húz arcodra a fájdalom,
Fognám a kezed, de poharam törékenyebb;
Szád sarkában táncol ki nem mondott szánalom,
Részeg a lelkem is, meleg szobából kivert eb.

Tegnapelőtt kezdődött
és három nap az élet.