Megpróbálok
szavak tájképébe
beilleszteni
meg nem fogant
ésszerűséget.
(Grétsy Zsombor emlékére)
Az ajtó előtti sár emlékszik még lábnyomod mélységére
Meglehet, lelked éhsége volt a bűnös, átszöktél az égbe
Eszközök nélkül, csupán saját tested láncoltad csontjaidhoz.
végtelenbe futó érzés
minek kezdőpontja még látható
érinthető valóság
mégis szánalmas illúzió
hogy dönteni tudunk
s kiszámolni mennyi könnyet
kell még hullatni
míg szerelmünkre sor kerül
Elmerengek halk szavú vigaszán,
sápadt testet hószín-ruha borít.
I
Ártatlan pillantással rácsodálkozni, mintha minden perc a tökéletességet érintené.
Tizenkét hónapból állt az az év is
Párizs egyetlen harmonikahangos utca lett
Marx megtiltotta a késést
Május volt a lázadás ideje
A költészet kihömpölygött az útra
Felismerték egymást az arcok
Tudták, hogy minden lehetséges
Ezerkilencszázhatvannyolcban.
Jó sors bosszúja vagy céltévesztett élet vigasza,
közelebb kerülnek a falak s távolodik a kijárat,
lassanként túl késő lesz,
eltévedek az egyforma napok labirintusában.