ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Kávé mellé
horror tükörkép,
reggeli semmi,
mert vonalaimra
kellene ügyelni.

Jöjj, ó éj, oltsd ki tüzem, jöjj és fojts magadba.
Ó, túlvilág szépe, örök gyász nagyasszonya,
Bolygónk fájdalma, világunk csöndes sikolya.
Gyengéd ősanyja vagy megfagyott érzéseinknek,
Szétszórt eszmék búskomor, szűz nővére
Csonka szándékainkat örökké megleső ara,
Sorsunk célállomásának végleg kihalt utcája.

Képtelen vagyok komor lelkemben humánusan együtt élni
testvéreimmel e földön, az emberekkel.
Nem tudom mi a célravezető; ugyanaz az érzés a gyakorlatias,
a mindennapi és a tiszta lét.

Vagyok, ami mindig is volt,
Ami van és ami lesz.
Érzem amit érzek:
A közép nesztelen pontjában
Érdemét veszti az értelem.

Tegnap
zsebedbe rejtett
gondolataim
egyenként
kipotyognak.

Mesélj magadról
minél kevesebbet.
Kitalálom a részleteket...

Nem kényszerített senki semmire, csak szétcsúsztam, mint a rakott palacsinta. Sajnos nem állt hatalmamban eldönteni, hogy szabadságra menjek-e az életemből. Mióta nem voltam itthon, felépítettem egy életet, körülvettem magam azokkal az emberekkel, tárgyakkal és gondolatokkal, akik és amik segítenek túlélni ezt a világot, olyan barátokkal, akiknek fontos vagyok. Olyan működőképes és racionális rendszer állt fel, ami végül picit ridegnek és egyre üresebbnek bizonyult számomra.

Telihold kékje
Keresi arcod.
- Esőről álmodom –
Tenyeremben
Lelked sivataga:
Új élet rügyez.

Gyötrelmes volt idáig az út, és még azt sem tudom, mennyit kell még ezen az istenverte girbe-gurba emelkedőn másznom. Na de haladok, méghozzá egy ilyen, konvencionális megbotránkozást és értetlenséget keltő alakban. Nagyokat lépve a csonttá fagyott ösvényen, a képzeletem lábnyomait követve megpróbállak utolérni. Mögöttünk a félhomályban az összes felégetett híd bárgyún parázslik, a környékükön még kivehetőek a túloldal zölden integető remény-foszlányai.