Vers
Stáció
A megálló megtelt,
– mennyit vártam ott –
láttam színváltó falán át,
sátoroznak évszakok,
vagy összebújva fáznak,
láttam jó pár nyárnak
verítéknyomát,
porát aszályos napoknak,
bottal sántikáló srácot,
táncos tipegést,
kemény, s fáradt léptű
bakancskoppanást,
babát bugyoláló nőket,
retkes rongyba burkolt
részeg csikkszedőket…
Őssejt-robbanás
Aki voltam, nincs már. Elhagytam magam
én is, mikor mindenki elhagyott.
Így lettem jég-kék rontóár, parttalan
őssejt-robbanás, élő tetszhalott.
mernék, ha lennék bátor
víz a vizekhez tér meg
esők árnyéka öntöz
szél támad felemelni
magasból verni földhöz
Repülni tanulok
Kis szárnyam nőtt az éjjel.
Felhőárnyék fut a réten,
köpenyem korca sáros.
Hiába mondod:
Ne próbálkozz, itt a vége.
Párából vett porból
Talán mégis szeretsz,
szeretsz mégis Isten,
mindennapi kenyeremet
megadtad ma is,
elnézted éhes vétkeimet,
hidegben meleggel
bélelted be lelkem,
így mehettem
üveghegyre,
majd azon is túlra,
kijutva kusza
ingoványból.
Részeredmény
Kilúgozott az idő
bekerítettek az évek
felderengett emlékeimet
úgy folyattam papírra,
mint az ikrás mézet
A harmonikás és az ember
A székek pontosan olyanok voltak, mint a kocsmaszékek.
Semmi cicoma, semmi fölösleges kiszögellés.
Egészen szabályos ülőkék, négy lábbal
és a háthoz elnagyolt ívvel igazodó támlával.
Négyen – egy asztal mellett.
És tökéletesen odaillettek,
annyira már, mintha ott sem lettek volna.
