az ész hegedűjét
hallgatom
könnyű tánclépésekre
vágyom
néhány fordulat, amivel
tovatűnt ifjúságom
adós maradt
Szeretem a csendet. A lelkem néma
hangzavar, visz a megtisztulásig.
Kicsordult zaj medrem hordaléka
visszhangzik bennem hárfazsongásnyit.
Takarómon még tündöklik a fény,
de könny ömlik keblemből,
s fájdalom pettyezi
törékeny bőrömet.
Miféle ígér
et? Én ilyet
soha! Szem
enszedett és
ostoba — na jó,
valaha magamnak
(ha egyál-) talán, mé
g az idők hajnalán, ám e
Hiába tört remények már
nem oldanak béklyóm alól,
fogoly vagyok, saját valóm
ocsúdni képtelen,
*
mogyorófámon
két tucat gömbkamera
szél cseni lombját
*
Nézz rám, ma jobban karcol a vágy, fejed
Hajtsd ölbe még egyszer, az enyém vagy most.
Futó bolond itt benn az álom,
így jön a képzelet, újra látom...
A körgyűrű megágyaz, a horizont
felbűzlő benzingőzben kering.
Állnak a kocsik, a táj fűzöld ikon,
egymásra dobált sózott hering.