Most...
hallgasd a csendet.
Rádobja ricsajok hálóját
recsegő ágak közt a tájra
Olyan vagy,
mint a lélegzet.
Éltetsz.
Púposodik már a mézízű avar
rozsdáll a gally
letört ág visszabeszél
Hordozhat-e jót a szív,
-sziklafal vigaszt,
hol a fény ered
s minden rút széppé válik-
Anyám többé nem veszekedett vele,
csak aggódva szólt, itt vagyok, ne félj
megszelídülten, angyali haraggal,
mikor elengedte álmát az éj.
kiket méreg emészt
csak úgy
határtalanul
Ma nem érezhetsz mást,
kit anya szült s áldott
gyümölcseként dajkált,
mint egy magzatálmot,
Olyat írj, támadjanak fel a holtak,
vagy vesd el, míg az olyan várat,
hogy önmagad légy. Fogd vissza lovaid.
Ne ostromolj soha légvárat.
Farigcsálj, míg készül hús-vér kopjafád,
s ne mérd magad ostobán máshoz.
Úgy írj, értsék azt is, amit elhallgatsz,
hogy a vak is messzebbre lásson.
Legyen versed jel, dübörgés, jajkiáltás
magadért kesergő síri csend
helyett. S mikor kiüresedik a szó,
akkor tégy a szádra bilincset.
Pihenj meg, ne szaporítsd oktalanul.
Mit érsz vele, ha csak elejted