A csönd, mint faághoz a szél,
finoman ujjbegyemig ér,
Csak vas-melege tüzelődik vissza,
meg alatta a pattogódó szikra,
a körbe-cső terítni-szárogatni,
a konyha szívverése volt a platni,
Csak egyszerű vagy, mint a fa,
mint a kikelet illata,
csak egyszerű vagy, mint a víz,
mint számrendszerünkben a tíz,
A placcon érett politika van,
én nem cserélem árura szavam,
A sárga gömbök úgy lógtak a fákról,
mint akik minden tudnak a világról,
A szél, a bokrok, fák, a fű,
a gémeskút, a hegedű,
a víz, a part, a föld, a kő,
a vasbeton, a nádtető,
a templomcsönd, a nyers hideg,
Az anyám szűköl, sajgó gondja van,
két ima között lappad hangtalan,
a múlt ölében keres és kutat,
Fehéren feketét,
feketén fehéret,
másokért nyújtózom,
magamig se érek.
Az öröm és a fájdalom
csak akkor pendül egy dalon,
ha már az Isten is dalol
a világűrben valahol,