Mint szárnyas hinta
siklik át a fény
rőtaranyba
mártott lombokon,
Uram! Fogadj el engem! / zsoltár/Te, akit hisznek, vagy hinni akarnak az elhagyottak, a gyámoltalanok, akik, ha élnek, akik, ha halnak keresnek Téged, vezércsillagot az ég kárpitján, magányuk fölött; Te, aki engeded, aki még hagyod a reményt kis motyóink között léted ábrándjával továbbcipelni, Uram! Fogadj el engem, ha vagy!
(Borral űzzétek el most a gondot!)
Színe a bíbor, íze a bársony,
csöppje az élet fénye, derű,
szájban elomlik, vérbe ficánkol,
bacchusi áldás, kincs e nedű,
Hát igen! Mára más a világ!
Eltűntek fodrok, csipkeruhák,
Virággal florentinkalapok,
A rajtuk lebegő színes szalagok,
Ami az arcra árnyékot vetett,
Varázslatossá téve a szemet...
Kecses napernyők, selyemtopán,
Remekmű volt az bizony, valahány.
Az ajkad ízét ismered?
Illata méz, bibéje bársony;
Puha szirmába belevész
Vakon egy rég kísértő álom…
Szedret szedek a napsütésben,
tüskétlen, nemes, szép, nagy-szemű.
Egy csábító szem számba olvad,
micsoda íze van! Nagyszerű!
Hiába küzd, - itt nincs szabály -,
nem visz előre csónakom;
szűk partra vet ki a dagály,
jó szélről miért álmodom?
Szeretnek a legyek.
Van rá magyarázat!
Kerülgetnek folyton,
Folyvást körém szállnak.
gondolatok Csontváry Kosztka festményéhez
színárnyalatok
ölelkező fénye
vetül a varázsos
mediterrán égre;
vörösre sárga,
lila hajlik kékre;
izzó hangulat-
hullámverésbe
ragadtat a festő,
nemhiába.