ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Rőzsét hord az ember,
mint egy szorgos hangya,
hogy legyen mára, s holnapra.

Amíg föl nem kel a Nap,
addig árnyalt árnyékomban lesem
tengődő tévhitem.

Beragyogod az esti pompa kolosszeumát,
új nyakékeddel bevonulsz,
az értékvesztett világ oldalán,
fogod a kezem, - nyugodtan karolj belém -,
egy pillanat erejéig tegyük félre a talizmánt,
s mindent, ami valaha köztünk állt.

(Az én bűnöm)

Tegnap meglátogatott az Isten,
hamar estbe fordult az égbolt,
vallatnak a csillagok,
ilyen számonkérést
az kap, akinek a vétke
régen volt bérbe adva.
Színvallásomat bokor
rezdülések kísérik,
a csend zavarba hoz,
noszogat a kényszer
vaskorlátja;
- igen, hallgatlak,
„eddig mehetsz el,
s nem tovább.”

Zöld borostyánok között
szabad vagyok,
padon ülök,
magamba nézek,
mégsem lennék
magára hagyott,
napfényben mártóznak
karjaim, Uram-felém
nyújtja kezét,
imát súg nekem,
hogy magához édesgessen.

(Kettős játszma)

Éjjel belém költözött
a fájdalom,
lázálom gyötört,
mennyi csillag ragyog
az ablakpárkányra
vetülve.

(A szerelem diadala)

Szétmarcangolt szénaboglya
foglya vagyok, egy esőcseppnyit
magába szív a föld,
lecsupaszít a pökhendi
kéz.

Őszies, elhagyatott utcasarokban egymást követő fák
még őrzik a szűzies lombkorona dús dallamát,
az idő körzője körbe halad a gyémánttengelyen,
közé ékelődik az értékorientált levele;
sorsok szárai elvarratlan szálakként függnek tőled,
hagyd, hogy éljenek, lélegezzenek, s az erezetük táplálja őserődet,
fehér virágba borult a bő termése,
általa lett ártatlan, fehér zászlón leng: a ne lőjetek mégse!
Kifakult vagy, beteg, barna törzsű elkorhadt tuja,

Oly könnyű a száraz virágpihe,
el is szállok vele a semmibe.

Sötét kabátzsebben matatsz,
rávilágítasz lelked fényesebbik felével
nincs beárnyékolt volta,
az orrod fintorog,
a vágy földhözragadt életérzésére.