ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Gyermekszemmel szemlélem a holnapot,
levertségem mögött önfeledt arcom
ránctalanságában vonaglok.
Jártam a boldogság teraszán,
ahol az élet adta játék
dobókockáján elsurran az időtlen idő,

Egy csepp esik le az üde napvilágról,
lepárlik a tükör, petyhüdt kezem hajcsomót
göngyöl, felkunkorodik,
engedetlen teremtés,
védtelen,
mint a szélben bolygatott kendő,
ráhajlik torkom redőzetének lágy fodrára,
a vibráló levegő-erő szétmarcangolja,
s nem lesz más belőle, mint gyűrött arcú rongy.

Háromszor tagadtál meg.
Akkor leszek,
amikor hitszegő tekinteted
megtalál engem,
kérdőre von;
olyankor átkozott vagy,
a villám visszapillant rád,
olyan egyforma a hideglelésem,
varázsló a délceg sámán.

Soha nem láttam még hozzád foghatót,
leheveredtem a friss gyepre, szemeim
az egekbe néztek, belekapaszkodtam egy fűcsomóba,
elszédülők attól, aki akarok lenni,
a karnyújtás reménye utánad csahol,
világok állnak közénk,

{S még kérded: ezt most miért kellett? Mert...}

Kánikula van. Tikkasztó melegben hűsölő
létem elvonul (mindegy hová, csak el innen),
az árnyék jól körvonalazódott burkába,
émelyítő a szédelgésem, a tekintetem kába,
megkergültem, ezt már bizonyosan tudom.
Fel-fel dereng mit rejtettem a múlt vánkosába;
sok lim-lomot, s ócska kacatot,
nem én találtam rád, te találtál meg,
s el sem tudtam képzelni, pont én leszek az, ki kételkedő az igazak igazában.

Fintorogtam magamban: gyanús ez, meg az,

Szelíd tavaszi nap kísérti meg lényem,
szélsebesen fúj, serény fordulattal bekebelez,
kitaposott pázsitra léptem,
a nagyság a tátongó gödör mélyén semmissé lesz,
földigiliszta féregmozgást végez,
a fény ereje gyenge, testem fázik,
zaklatottság lávája megkörnyékez.
Nem minden az, aminek látszik!

Kivert a víz, a hullámok
buborékokat szállítanak
körbe-körbe. Örvénylő körpálya
füstölni látszik, serény fordulatot vesz,
az iszapba vájta
messze nyúló, ráncos karjait.
Azt hiszed, a birtokodba vehetsz,

(III. változatban)

Belebotlom a vaskos kőbe,
(amire úgy emlékszem),
mintha már elhagytam volna.
Gyors léptekben
utánam csahol,
követ,
árnyékként kísért,
aztán meg emleget.

(II. változatban)

Vörös márványoszlopot karolsz át,
simulékony kezed féltőn egyben tartja,
úgy fogod körbe derék tájékát,
mintha törékeny gondviselést takarna.

(I. változatban)

Sötét éj leple alatt, egy árnyék követ,
olyankor nem tudom, mi van velem,
néha szédülök a fáradtságtól,
alvajáróként viselkedem.
Csak tapogat a remegő kézfejem,
nem lát, nem hall Istenem.