ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

(Ennek az írásnak
öt nappal ezelőtt kellett volna megjelennie,
de
akadályoztatás miatt csak ma lett lehető.)
*** *** ***
Ma - június huszonnegyedikén - négy éve már annak,
hogy meghalt Verő László,
a Héttorony irodalmi online
kitervelője,
megalkotója,
Lektora.

Azon a napon - mint mindig előtte, és az óta is - nagyjából reggel öt és hat között ültem a gép elé.
Csak azon a napon kicsit szorongva.
Akkortájt éppen a Torony második (vagy harmadik? Tán tudni fogja Valaki, Aki már akkor is ott volt) fölolvasóestjét tervezgettük Verő Lacival, de épp a megelőző nap délutánján mondta Másik János, hogy nem fér be programjába a fölolvasóest zenei „megcsinálása”, hát estefelé megírtam ezt Lacinak.
Minthogy ismertem Lelkét – gondolom, hogy ismertem – féltem dörgedelmeitől.
Épp ezért még az előző estén megkértem Víg Misit, hogy bevállalná-e?
Minthogy Ő igenelt, hát valamikor éjfél körül megírtam ezt Verő Lacinak, és viszonylag nyugodtan hajtottam álomra fejemet.
Viszonylag…
Reggelre kelve – olyan reggel volt, mint a mai: csöndes, napsütéses – először azt lestem, mi módon leszek lecseszve, csakhogy nem volt üzenet.
Még a mindennapi „Szép napod legyen gyurikám”; még ez sem volt!
És lecseszés sem: „Számítottam a Jánosra!”
Nem is tudom: valami nagyon elhasadt bennem.
Jó lett volna a leszúrás, hogy még ezt sem tudtam elintézni…
Vagy valami ilyesmi.
De jó lett volna!

Két nappal előbb járt nálam: kiültünk kicsi, falatnyi erkélyemre, bölcsen iszogattunk (iszogattam: Ő autóval jött); nem fordult elő, hogy ne hozott volna valami nagyon iható pálinkát nekem ha erre járt, tudta, hogy nagy pálinkafogyasztó vagyok. Vagy a sajátjából hozott, vagy „kóser-körtét” vásárolt a kedvemért, és mint „józsidónak-neked” adta át.
Két nappal előbb is így történt: épp így.

Mondom: a csepet-erkélyen ültünk, nézegettük balkonládáimban a cseperedőket, nézegettük a tágas teret, melyet a köztársaságról neveztek el, és amiről még nem tudhattam, hogy egy év múlva Nikit találom majd, és elbeszélgettünk irodalomról, más egyéb lomokról, nézegettünk magunk elé, meg egymás tekintetébe…
Csudára szerettem Vele lenni; finoman cseszegetett-dicsérgetett írásaimért; finoman dicsérgettem-cseszegettem írásaiért.
Azért többnyire az Igaziakról beszéltünk; Karinthy, Attila, Arany merült föl a pálinka mellett.
És kávézgattunk is.
Sokat!
Na, és ezért is megkaptam a magamét! Mert vigyáznom kell a vérnyomásomra, meg az ereimre: mondta. Ő, nekem!)

Évvel korábban járt nálam a Klinikán (Sárközy Lacival jöttek, Sárközy Lacival, kinek mostanában kellett megtudnia, hogy szonettjei nem jók, sőt rosszak, sőt nem méltóak közlésre), amikor eléggé pengeélen voltam. (Ezt nem én mondom, nekem fogalmam sem volt erről: Ő mondta azon a bizonyos első fölolvasóesten. Meg is hökkentem: nahát! Pengén lettem volna?)

Azon a napon semmi válasz nem jött szomorú közlésemre.
Délidőig vártam, aztán telefonáltam Neki!
De a telefont nem vette föl: a dolgok állása szerint egyedül volt éppen odahaza, ezt tudtam.
(Lánya tán frankhonban járt, Felesége – azt hiszem – Ukrajnában. Tévedhetek ebben, de az tény, hogy egyedül volt!)
Telefonálni kezdtem, kétségbeesetten, de senki semmit nem tudott.
Senki: csak Isten tudta már!
Ő tudta már, de nekem Hozzá nincs telefonszámom.

Estefelé érkezett a hír: szomszédok és rendőrök betörték az ajtót, és megtalálták holtan.
Hogyan?
Holtan?

Hisz élőbb, mint bármelyikünk!
*** *** ***
Levél egy halotthoz

Látod Lektorom? hogy ríttak vagy
két hétig, aztán beleittak
poharadba.
Homályból hívtad magadhoz őket,
de már nem szól rólad dal. Dolgukat
teszik és veszik, árulják örökséged.
Létezik, hogy a Kegyosztót három
hónapnál tovább is túléli emléke?
Versbe- hajbakaptak, és feledtek téged.
Én meg, a kitaszított, ülök hajnalban
a géphez, mint régen, s minden reggel
hiszem: most ott lesz a hajnali üdvözlet.
„Jó reggelt Gyurikám, nézd ezt
a verset! Mi legyen? azon kívül,
hogy szép napod legyen!” De
semmi. Semmi. Levelezőprogramod
elhallgatott, csak a homályból
fényre emeltek zúgnak és
csivegnek, mint krumplibogarak,
melyek épp most zabálják föl
vetésedet. Azért csak válaszolok:
„Nem érzem jól, Lektor magam,
hogy magamra hagytál engem.
Ragyogtak még a hajnalok mikor
elmentél, most sötét üresség kohol fel:
az írástudatlanság üli rajtad torát.”
Két álló hétig versekbe írtak,
fölbüfögték bánatukat, sírtak,
már süket csönd csak a neved.
Hogy vagy? És hol vagy? Nem
néznél kicsit a körmükre még egyszer?