ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

hangtalan alkalom, ami
padmaly szélén alom, s kialvatlan
furcsa álom, hol halkan
beleremeg balom, képzelt
esti bálom csúf, kissé
mélán recsegő birodalom,
hol elnémulva bomlom alá
míg bordalom eltántorgom,
ahol csendes borzalom ül
a sarokban, amibe botlom az
egy vén cimbalom, s eljátszom:
lehetne egy – „csókolom kezét”
halk szavamra, dalolom tovább
még halkabb dalom
szinte dúdolom, míg az elhalkul,
és arcomra a fájdalom szőtte
képzelt fátyolom, megannyi árnyékát,
benne létem fogalom, csupán
a térben helyemet foglalom és
majd azt fontolom, múló alkudozás ez,

Balogh Arthur: A kapu

Szokása szerint korán kelt fel, hogy megkóstolja a reggeli harmat mosta gyümölcsöket. Kertje végén a napfényben fürdő hatalmas műhely épülete mintha elnyomná a málnabokrokat.
Egy pillanatra megállt a veranda utolsó lépcsőjén és mélyet szippantott a friss levegőből. Figyelmét az épület tetején ragyogó fény keltette fel. Úgy csillogott, vibrált, mintha élne! Gondolkozni sem volt ideje, mert a fény megmozdult, életre kelve feléje rohant és beburkolta, majd szétpattant, mint egy szappanbuborék. Egy kapu nyílt meg előtte.

Újjászületés

‒ Szemei kinyíltak!
Hallotta a női hangot és egy nagy kékséget látott. Nem tudta, hogy mit és nem értette, hogy miért mondta a nő, hogy a szemei nyitva vannak. Azelőtt csukva voltak? Hól volt most és miért?
Rengeteg kérdést akart feltenni, de erre képtelen volt. Orrában csövek és valami kemény dolog a szájában fájdalmat okozott. Beszélni nem tudott és artikulált szavak helyett gyenge nyöszörgést hallott a fejében.

Nem vár más csak sötét
selyem-suhanású
éjszakai álmom.
Imák köntösébe
öltözetetem lelkem.

Egyedül hallgatom
szívem dobbanását,
ezt a halk kis zenét.
Ritmusa altat, majd
felkavar, mint rég múlt
- zivatar.