ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

(saját fotó)

miközben fénytelen csendben elcsitult
végtelen útján a néma Hallgatás
hol az Elengedés lassan oszlik szét
kialvatlan ráncaiba bújva
a Ringatás öblében a szenvedés
kopott halmai lépteink nyomán
bennünk árkot vésett a Vágyakozás
csendben ültünk a feledés fogatán
ami éjjeli Alkudozás csupán
párájából lehull az est kendője
s a Derengés lenge fátyla befed

Az előtte cikázó jégmadár kék villanása néhány pillanatra elterelte a figyelmét. Horgászbot a kézben, az úszódugó mozdulatlan várt a ránc nélküli vízen, a tavirózsák közelében. Bogarak cikáztak a levegőben, méhek részegeskedtek apró színes virágokon, és távolabb locsogó vadkacsák mosakodtak.
Kellemes, tóparti nyári délután volt. Szeme sarkából vette észre a dugó borzongását. Majd újra semmi. Mozdulatlanná dermedt.

Egy egészen másik világot talált a padláson. A padlásablakok szűrte nappali fény titokzatos hangulatot varázsolt. A nyitva maradt lépcsőajtón keresztül látta a délutáni napfényben fürdő konyha egy részét míg ő a félhomályban maradt a tető alatt.
Meleg kárpitozta a levegőt.
A poros gerendákról csüngő pókhálók, mint könnyű szellemujjak cirógatták arcát.
Egy háromágú lámpa izzó nélkül várakozott az egyik sarokban poros hamutartó asztalkával. Elmúlt téli estékről álmodozott mikor lágy fénye árasztotta el a homályt s körülötte zajlott az élet?

Meleg van, lassan
minden forró katlan.
Víz alatt kezemben
régi kagylók, permet,
csillogás, emlékek.

Minden darab
képet mutat
- régi nyarat.
-----------------------
Keskeny tű fokán
átfűzött cérnán
egyensúlyozó
lélek-gondolat
marad, míg
fonal szakad.

Bizakodó pillanatban,
csodára nyitott szemmel,
örök-remény hittel tudom:
Nem lehet igaz a végső
- magára hagyott pillanat!

[ kép forrása :Pinterest]

Elhullnak lassan kék virágaink,
de szívemet betölti még a láz,
ahogy a fényben ringó tó fölött
valami könnyű édes illatot
permetez rám az elszirmozott
virágaitól elköszönő nyár.

A parton halk nesszel nád rebeg,
meglegyinti lágyan a szellő,
és hozza egyre a balzsamot,
szórja szét – valamit üzenne még –
felém lehelve a mélabús illatár
de az oly kedves, egykor hosszan
mellém szegődő, drága osztálytárs,
Júlia is néma, elszökő emlék ma már,
akár a mélabús, távozó nyár.