ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

https://artpresszo.hu/sites/default/files/Bazár SSA46238.JPG

https://artpresszo.hu/sites/default/files/picus.jpg
Kisgyerek koromban a város szélén laktunk. Minden szomszédunknak szőlőskertje, gyümölcsöse volt, s a közelben folyt egy patak, mely hóolvadáskor meg zivatarok után megduzzadt és haragosan csapkodta a parti füzek belelógó ágait. Mi, apró gyermekek féltünk is tőle ilyenkor, de csodáltuk is erejét, ahogy ostromolta, a köveket, sziklákat. A tél visszahúzódott, a hó elment, a fák ágain napról napra duzzadtabbak lettek a rügyek. Egyik nap pedig megjelent a fűzfavesszőkön a picus, a barka. Gyorsan letörtem egy ágat, s bevittem édesanyámnak.

Belvárosi lakásunk szomszédságában lakott Tamara az édesanyjával, Hajnalkával. Szokása ellenére este sokáig fennmaradt a TV előtt, másnap ugyanis szabadnapos volt, s így elengedhette magát. Mikor aztán elaludt, álomtalan mély álomba merült. A telefon erőszakos berregése ébresztette fel.
- Ki volt az, anyu? – riadt fel. - Ilyen kora hajnali órában ki az ördög lehet? – dörmögte morcosan.
- Szilvia! – vetette oda sietve, az anyja és kisietett a fürdőszobába.

https://artpresszo.hu/sites/default/files/leves, leves.jpg

A fehérre sikált konyhaasztalnál gubbasztott Julis. Hallotta, amint János kinyitja a nyikorgó kertkaput. „Az is mindjárt leszakad a sarkából” – futott át az agyán. Jön az ember tovább, döngve csapódik a bejárati ajtó. Julis fel se néz, csak ül magába roskadtan.
- Brr! De hideg van kint! – lép be, s már veti is le a kabátját János – no, de itt sincs valami nagy meleg.
Az asszony nem válaszol, hanem az asztalra dőlve zokogásban tőr ki.
- Mi van Juli? – döbben meg az ember.

https://artpresszo.hu/sites/default/files/svény - path.jpg

Halmágyi Vince fiatal korában nagy tehetségnek számított, mint drámai színész. Bánk Bánt is alakította. Később aztán történt vele valami. Valami törés.
Szerelem?

https://artpresszo.hu/sites/default/files/toló - kerekes_blue k...jpg

Szembe jött velem az asszony a szomszéd Kis utcából, s köszönésképpen felém bólintott. Szinte felkiáltottam a meglepetéstől – tisztán, rendesen volt öltözve, majdnem elegánsan.
- Mi gondod vele? - kérdezte a nejem.
- Hát, ismerem régről és csak…
Csak, csak!
Felködlik egy kép előttem, ahogy könyörgő szemekkel megállt előttem a koszos ruhába öltözött ember. Elég kellemetlen szél fújt, és a hó is pilinkázott, kékes-vörösre fázott kezeit kinyújtva közeledett.
- Adjon egy kis kenyérre valót! Csak pár forintot.

https://artpresszo.hu/sites/default/files/Girtai _Trio_2023-06-05_12-14-12-514.jpg

A zenekar valami modern darabot játszott, de én nem bírtam végig hallgatni. A hegedő és a kürt belekezdtek egy különös duettbe … és „éles hangon felsüvített a zuhanó bomba. Pont a fejem felett. Vííí! Bumm!” – Befogtam a fülem, ne halljam és kimentem a teremből. Addig bolyongtam süketen, kezemet a füleimre szorítva a Kultúrpalota folyosóin, amig a feleségem rám talált és nyugtató szavakat duruzsolva le nem ültetett egy padra.
Soha többet ilyen koncert!

„véletlen útitársaknak beszélik el…” (Pausztovszkij)

Az átszállásra hosszasan kellett várnom. Meguntam a füstös váróban üldögélni és kiálltam a peronra. Legalább nem a mások füstjét szívtam. Inkább a mozdonyét, de azt szerencsére elfújta a szél. Meg aztán szórakoztatóbb is volt az ide-oda gördülő vagonokat nézni, mint a váróban dohányzó, vakaródzó, hortyogva szunnyadó utasokat.

Ki merem jelenteni nyugodt szívvel, hogy semmilyen titkos, törvénytelen dolgot senki sem végez nálunk!

Ki merem jelenteni nyugodt szívvel, hogy semmilyen titkos, törvénytelen dolgot senki sem végez nálunk!