ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

https://artpresszo.hu/sites/default/files/picus.jpg
Kisgyerek koromban a város szélén laktunk. Minden szomszédunknak szőlőskertje, gyümölcsöse volt, s a közelben folyt egy patak, mely hóolvadáskor meg zivatarok után megduzzadt és haragosan csapkodta a parti füzek belelógó ágait. Mi, apró gyermekek féltünk is tőle ilyenkor, de csodáltuk is erejét, ahogy ostromolta, a köveket, sziklákat. A tél visszahúzódott, a hó elment, a fák ágain napról napra duzzadtabbak lettek a rügyek. Egyik nap pedig megjelent a fűzfavesszőkön a picus, a barka. Gyorsan letörtem egy ágat, s bevittem édesanyámnak.
Igazán nagyon megörült neki
- Milyen kedves! – mondta. – Milyen bársonyosak a fejecskéi! Köszönöm szépen!
S ezzel megsimogatta a kobakomat, aztán végig nézett rajtam és elborult a tekintete.
- Mi történt veled? Sáros a cipőd, a nadrágod és csurom víz vagy!
- Tudod, anya, kimentettem Jencikét a patakból.
- Mit csináltál?
- Nagyon kihajolt és belecsúszott a patakba. Nem tudott kikapaszkodni, én pedig segítettem neki kimászni.
Anya meglepetésében összecsapta a kezeit és gyorsan leszedte rólam a sáros-vizes ruhát. Vártam, hogy jól összeszid, de a megfázástól való aggodalom miatt elmaradt a szidás.
Másnap már újra kint voltunk a határban, de a patakot csak tisztes távolból szemléltük, inkább bokrok alatt nyíló virágokat kerestünk. Találtunk is rengeteg hóvirágot, sőt még berki szellőrózsát és a töltés mentén, ahol más növény alig él meg, ott virított a martilapu sárga virága. Még levele sem bújt ki, de őkelme már vígan pompázott! A szomszédunkban lakó néni azt mondta, hogy a leveleit, melyek majd később bújnak elő, megkészíti főzeléknek. „Hiszi a piszi” – mondtam magamnak, de később, úgy május közepe táján áthívott, kóstoljam meg, mit főzött a lebecsült martilapuból. Igazán ízletesnek találtam. (A receptet alább leírom!)
Ez még arrébb van! Egyelőre most a nadrágomat próbálom a sártól letisztítani, mert ugye a nagy virágkeresésben újra jól összesároztam. De nem is bántam nagyon, mert mindent megért a barangolás a tavaszi tájban. Jenci is megúszta a fürdőt a patakban – kapott forró teát, bedugta édesanyja az dunyha alá, s reggel vígan ébredt.
Együtt bámultuk a sok csodát Jencivel meg négy-öt másik lurkóval. A kert végében egy nagy sombokor ontotta sárga virágját, s úgy világított a fák között, mint a világítótorony a tengerparton. Még levele sem volt egy szál sem, de özön virág az egész bokor!
Amott, a mogyoró bokrok dúsan tele a csüngő barkáival olyanok, mint egy-egy absztrakt alkotás.
A mogyoró és somfa bokrok nagy becsben álltak nálunk, mert az egyenletes és egyenes vesszőkből akár halászpálcát, akár ostornyelet lehetett faragni. Az ostornak valóért a gazdák szívesen adtak egy zacskó savanyúcukorkára valót. A mogyorófa vessző ideje majd nyáron jön el. Ilyenkor egy meggörbített gombostűből csinálunk horgot, ezt egy erősebb cérnára kötjük, s azt a mogyoróvessző végére és kész is a horgász felszerelés. Ha aztán egy-egy kövimárnát sikerül megakasztani, az az igazi siker! Otthon a kacsák örvendtek a váratlan csemegének, ha haza vittük a „zsákmányt”. Mármint a halacskákat.
Lábam előtt, mint apró türkiz lándzsa bújik ki a fényre a sarjadó fű. Közöttük a bogár népség motoz izgatottan, s fenn a körtefa legfelső ágán megszólal egy fekete fejű dalnok, hogy világgá kiáltsa vágyát:
- Nyitni kék! Nyitni kék!
Itt a kikelet – kikelet hava, március!