Arthur Z Balogh:
A vörös csillag
Az álmom volt. Egy gyermek álma. Mikor a nagyszülőknél nyaraltam a nyári szünidőben, esténként, napnyugta után kereste tekintetem a picike vörös foltot az égen. Az álmomat.
Később könyveket olvastam. Utazás a holdba, és az Élet a Marson. A Földünktől annyira különböző bolygó megigézett. Már fiatalon vágytam látni és megismerni a könyvekben leírt világot.
Növekedve, az újságokban olvastam tervekről csillagom meghódítására, és tanulmányaim végeztével jelentkeztem, hogy az első úttörők között legyek. Ne beszéljünk az évekig tartó kiképzésről a hosszú útra az ismeretlenbe, sem lelkesedésemről és boldogságomról, hogy álmaim teljesülnek.
A Marson voltunk. Harminc ember, tizenöt nő és tizenöt férfi, hogy párt alakíthassunk. Hosszú ideig tartott a berendezkedés, a nehézségek leküzdése. Nehéz munkák, kis balesetek, betegségek. Itt éltem vágyaim földjén szülőföldemtől távol, ábrándjaim nyomát követve.
Nem találtam ünneplőbe öltözött falvak emlékét, mint Tomàs, sem az aranyszemű lányokat.[1]
Nincs más, csak okkerszínű föld és kavicsok. Hegyek, völgyek és por, az élet egyetlen nyoma nélkül. Semmi. A szertelen szél nem hordja szárnyán az eltűnt lakosok szavait. Én meg itt vagyok egyedül annyi hosszú év után, miközben egymás után eltemettem nem csak társaimat, hanem illúziómat is.
Barátaim, a férfiak és nők eltűntek az unalom, és egy ismeretlen betegség áldozataként. Nem, ne gondolják, hogy egy kútba estem, ahol egy marslakó lelke él!
Most mégis folytatom kutatásaimat. Utazok, vándorlok, keresem mindég az írókkal közös ábrándok nyomát.
Egyedül vagyok halott álmaimmal, és este, amikor a felhőtlen égen felragyognak a csillagok, nézem a kékesen csillogó bolygót, a Földet. Ahova soha többet nem megyek. Egy délibábért hagytam el, egy hihetetlen kalandért, hogy felfedezzem az elképzelhetetlent, a marslakókat.
A keresést folytatom. Rejtőzködnek talán? Nagy a csillag. Annyi ismeretlen hely van. Völgyek, kráterek, amelyek rejthetik elfelejtett nyomaikat.
Nem álmodozom többé. Fiatal éveimre gondolok, naivitásomra, lelkesedésemre, feltétel nélküli érzelmeimre az ismeretlen égitestért, a vörös csillagért.
Várakozom. Várakozom, de nem egy kútban, hanem kockaházamban az okker homokon. És ha eltűnt társaim valóban megtalálták Mars elfelejtett és eltűnt lakóit? Akkor várok én is. várom az indulást.
„Nem mozdulok. Nem csinálok semmit, csak várok. Fejem fölött észreveszem az éj hideg csillagjait és a hajnal csillagjait – a napot látom.”[2]
*
Jegyzet:
[1] Ray Bradbury: Marsbéli krónikák; 2002. augusztus. Éjszakai találkozás
[2] Ray Bradbury: Marsbéli krónikák; A várakozó