Eltűnés
Eltűnés
Hartmann utált az emberek magánéletében turkálni. Imádta nyomozói munkáját, keresni a bűnözőket, de nem szeretett senki személyes holmija között turkálni és intimitásukat megerőszakolni.
Rendben tartott lakásban voltak. Napfény és melege áradt be a hatalmas, csukott erkélyablakon, bezárva a dohos szobaszagot. Könyvek katonás sorban a könyvállványon és össze-vissza egy kis asztalkára dobva. Hartmann a címüket nézte. Shakespeare szonettjei mellett filléres, állomási ponyvaregények és Platon Lakomája. Sehol semmi fénykép. A falakon három impresszionista mester kópiája.
Emberi arcok
Sorsok
Képeket nézegetek, papíron, lapokon, az életben. Minden kép más.
NEHÉZ MUNKA
Szekér halad. Mögötte a lemenő nap, arany sugarak porral játszanak. A férfi kezében bot, barmokat bíztat, arca izzadt.
Lassan halad... Már otthon a gondolat, akkor ölében gyermeke szunnyad, vacsoraillat. Szeme szűkül, keskeny résen lát, nézi a messze kanyargó út porát.
Aranylóű levelek alatt menedéket kutat. Ott távol a hűs patak. Mögötte, mint nehéz kő pihen a napi gondolat.
Homlokában cikázik a pillanat. Színes fonallá szövi az otthoni nyugalmat.
A kapu
Balogh Arthur: A kapu
Szokása szerint korán kelt fel, hogy megkóstolja a reggeli harmat mosta gyümölcsöket. Kertje végén a napfényben fürdő hatalmas műhely épülete mintha elnyomná a málnabokrokat.
Egy pillanatra megállt a veranda utolsó lépcsőjén és mélyet szippantott a friss levegőből. Figyelmét az épület tetején ragyogó fény keltette fel. Úgy csillogott, vibrált, mintha élne! Gondolkozni sem volt ideje, mert a fény megmozdult, életre kelve feléje rohant és beburkolta, majd szétpattant, mint egy szappanbuborék. Egy kapu nyílt meg előtte.
Ujjászületés
Újjászületés
‒ Szemei kinyíltak!
Hallotta a női hangot és egy nagy kékséget látott. Nem tudta, hogy mit és nem értette, hogy miért mondta a nő, hogy a szemei nyitva vannak. Azelőtt csukva voltak? Hól volt most és miért?
Rengeteg kérdést akart feltenni, de erre képtelen volt. Orrában csövek és valami kemény dolog a szájában fájdalmat okozott. Beszélni nem tudott és artikulált szavak helyett gyenge nyöszörgést hallott a fejében.
JÓNAPOT
>Szeghalmi Sándor bácsi minden vasárnap reggel bejött hozzánk, hogy együtt menjünk az istentiszteltre. Nem engedte, hogy „kezitcsókolomot” köszönjek neki, hanem kezet adott és „jónapot” köszönt és én is. Tíz éves voltam és árva. Engedte, hogy vele maradjak, mikor a többi felnőttel beszélgetett.<
100 szavas novella
100 szavas novella
Zsiga
A délutáni nap ferde sugarai végig szántották az utcát megnyújtva az árnyékokat. A járda mellett álló fák árnyékát, a villanyoszlopét, a szemetes kukáét és a Zsigáét is, kinek akkorára nyúlt az árnyéka, akkorára, mintha egy mesebeli óriás lenne.
Zsiga békésen várakozott, tudta, hogy anya nem sieti el a bevásárlást. Mindent, háromszor is megnéz, az árát, a szavatossági idejét, az összetételét, az adalékanyagokat, meg még ki tudja mindent, amit csak ő tud.
A hid
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Balogh Arthur: A híd
Több mint három hete nem esett az eső. A teherautók mély keréknyomokat hagytak a víztől elpuhult, most meg betonkeményre száradt vörös földben. A kocsi ittas emberként dülöngélt, és a kabinban a nyitott ablakok ellenére folyt a víz a két férfiről. Fullasztó volt a hőség.
Fények
Balogh Arthur: Fények
Végtelen folyosók, lépcsők, és néptelen termek, melyekben csak a látogatók moraja és lépteik emléke lebegett. Mindent az éj takart. Csak az ajtók fölötti felírás: »Kijárat« vörös lámpája volt az egyetlen látható fény.
Bágyadt derengés szűrődött át a hatalmas ablakokon. A folyópart lámpái az üvegek közötti keresztfa képeit rajzolta a festményekkel kárpitozott falakra. A gépkocsik reflektorfénye átsiklott a mennyezeten, mielőtt eltűnt a semmiben.
A hó
A hó
Január 15
Reggel öt óta hullt a hó. Az északi szél úgy tolta a kövér, fekete felhőket, mint egy puli a csordát.
A terasz ajtót kinyitva látta, hogy minden fehér volt. Tíz centis hó takarta a kertet. Annyira esett, hogy nem látta az út menti fákat sem.