https://artpresszo.hu/sites/default/files/leves, leves.jpg
A fehérre sikált konyhaasztalnál gubbasztott Julis. Hallotta, amint János kinyitja a nyikorgó kertkaput. „Az is mindjárt leszakad a sarkából” – futott át az agyán. Jön az ember tovább, döngve csapódik a bejárati ajtó. Julis fel se néz, csak ül magába roskadtan.
- Brr! De hideg van kint! – lép be, s már veti is le a kabátját János – no, de itt sincs valami nagy meleg.
Az asszony nem válaszol, hanem az asztalra dőlve zokogásban tőr ki.
- Mi van Juli? – döbben meg az ember.
- Mi lenne? Semmi sincs. Tüzelő se, étel se – mondja hüppögve.
- Étel se? – kérdi döbbenten János
- Tudod, itt volt Marci fiúnk a kislányával, s mondja a kicsi, hogy éhes. Én meg odaadtam nekik a vacsorára készített levest, egy szelet kenyérrel.
- Julis! Nézz rám! … Azt mondom, jól tetted!
Csodálkozva tekint fel Julis, s úgy nézi az urát, mintha most látná életében először.