ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Eltűnés

Hartmann utált az emberek magánéletében turkálni. Imádta nyomozói munkáját, keresni a bűnözőket, de nem szeretett senki személyes holmija között turkálni és intimitásukat megerőszakolni.
Rendben tartott lakásban voltak. Napfény és melege áradt be a hatalmas, csukott erkélyablakon, bezárva a dohos szobaszagot. Könyvek katonás sorban a könyvállványon és össze-vissza egy kis asztalkára dobva. Hartmann a címüket nézte. Shakespeare szonettjei mellett filléres, állomási ponyvaregények és Platon Lakomája. Sehol semmi fénykép. A falakon három impresszionista mester kópiája.

Azoknak üzenem, akik megbántottak.
Akiket egykor megsimogattam,
s mára már a hátukat sem látom,
eltűntek, hogy nekem fájjon.
Nem fáj.
Üzenem, hogy a tavasz átölelt újra
s a remény apró kis hajtásokba bújva
megsimogatta lelkem.
Bár roskadozva léptem, a hold erőt adott.
Éjjel kacsintottak rám a csillagok.

Azoknak üzenem, akik elfeledtek.
Amikor árván álltak, s melléjük térdepeltem
kezüket simogatva, dúdolva adtam meleget
amikor fáztak.
Volt hogy megaláztak.
Üzenem, hogy ideért már a nyár
árnyat ad az égig érő diófám
alatta ülve az ég is kékebb,

- ahol a halál arat -

Messze tekintek - oda.
Kora esti égen zafír
kövekkel kirakott
fénylő csillagok...

Sok ezer emberi élet
távozott... Vajon
medig ragyogott?

Mennyi ember sír, idelent?
Könnyes szeme égre néz,
vigaszt keres...

Fentről simogató mosolyt
kap...
Hiába minden, beforratlan
sebek szakadnak!

hangtalan alkalom, ami
padmaly szélén alom, s kialvatlan
furcsa álom, hol halkan
beleremeg balom, képzelt
esti bálom csúf, kissé
mélán recsegő birodalom,
hol elnémulva bomlom alá
míg bordalom eltántorgom,
ahol csendes borzalom ül
a sarokban, amibe botlom az
egy vén cimbalom, s eljátszom:
lehetne egy – „csókolom kezét”
halk szavamra, dalolom tovább
még halkabb dalom
szinte dúdolom, míg az elhalkul,
és arcomra a fájdalom szőtte
képzelt fátyolom, megannyi árnyékát,
benne létem fogalom, csupán
a térben helyemet foglalom és
majd azt fontolom, múló alkudozás ez,

Balogh Arthur: A kapu

Szokása szerint korán kelt fel, hogy megkóstolja a reggeli harmat mosta gyümölcsöket. Kertje végén a napfényben fürdő hatalmas műhely épülete mintha elnyomná a málnabokrokat.
Egy pillanatra megállt a veranda utolsó lépcsőjén és mélyet szippantott a friss levegőből. Figyelmét az épület tetején ragyogó fény keltette fel. Úgy csillogott, vibrált, mintha élne! Gondolkozni sem volt ideje, mert a fény megmozdult, életre kelve feléje rohant és beburkolta, majd szétpattant, mint egy szappanbuborék. Egy kapu nyílt meg előtte.