...valahol talán még elmereng
alig jön, álmosan cammog
idei új tavaszunk, csordultig
fényekkel,
még a szél-zsebében ott lapul;
csak odaköszön a vidám reggel,
bár ajkadon pihenne még.
Belvárosi lakásunk szomszédságában lakott Tamara az édesanyjával, Hajnalkával. Szokása ellenére este sokáig fennmaradt a TV előtt, másnap ugyanis szabadnapos volt, s így elengedhette magát. Mikor aztán elaludt, álomtalan mély álomba merült. A telefon erőszakos berregése ébresztette fel.
- Ki volt az, anyu? – riadt fel. - Ilyen kora hajnali órában ki az ördög lehet? – dörmögte morcosan.
- Szilvia! – vetette oda sietve, az anyja és kisietett a fürdőszobába.
Balogh Arthur: Képek
– Kik ezek?
Nézte a terem közepén táncoló párt. Hajladoztak, forogtak, egymástól eltávolodtak, majd újra összesimultak egy elbűvölő zene ritmusára.
– Ginger Rogers és Fred Astaire – válaszolt a titkár.
Számára ismeretlen nevek voltak.
– Hol találtad ezeket a képeket? – A táncolóknak emberi formájuk volt hihetetlen vékonyságuk ellenére.
saját grafika
Egykori emlékeivel beleül
Karfa közé a fáradt vonzódás,
Elsodor a vágy, ahogy rám feszül
Hervadó szépségével a csalódás.
Engedi - csodáljam milyen is volt ott,
Mikor fellobbant az esti forrongás;
https://artpresszo.hu/sites/default/files/leves, leves.jpg
A fehérre sikált konyhaasztalnál gubbasztott Julis. Hallotta, amint János kinyitja a nyikorgó kertkaput. „Az is mindjárt leszakad a sarkából” – futott át az agyán. Jön az ember tovább, döngve csapódik a bejárati ajtó. Julis fel se néz, csak ül magába roskadtan.
- Brr! De hideg van kint! – lép be, s már veti is le a kabátját János – no, de itt sincs valami nagy meleg.
Az asszony nem válaszol, hanem az asztalra dőlve zokogásban tőr ki.
- Mi van Juli? – döbben meg az ember.
Kiömlött romlott, léha illatunk,
Talán Freyja istennő sem szereti,
Ha a szépség mágiájába halunk,
Vagy csak az idejét vesztegeti -
Ki elolvad édes ízű énekén,
Nem is sejtve, hogy az élete buján,
Bíbor fénnyel telefirkált regény,
Múló éjjeli alkudozás csupán.
Egy csillag galaxisából elballag,
Tétova fénye arcodra vetült,
De halld, lenge foszlányait a dalnak
Alkonyi hangok csendjében elmerült,
Ott, hol mámorát itta az ajkad
És a mindig izzó vágyam sem lankad.
saját fotó
Mialatt az ablak
Résein befúj a szél,
Kint még hó, s hideg van.
Fagyból szövi nyűgét
Kendőbe kötve a tél,
Kint még hó, s hideg van.
Nem láthatom mindig a holdat,
pedig nekem az varázslat…
Téged sem látlak.
Csak a múltat simítom
hideg napokon.
Amikor fázik homlokom,
ideképzellek.
Nem nehéz,
bár kettétört hídon járok
már nem sajognak a régi sebek.
Néha benézek egy fura ablakon,
utána átjár a nyugalom.
Erősnek érzem a hófehér falakat
hisz gyerekkacagástól
ott minden hangosabb
és ez gyógyír minden bajra.
Csak itt lógatják a fák ágaikat
minden hajnalra…
A jelen már kopik,
nincs illata.
Éveinket lassan ellepi
a rozsda.
Csontjainkba ül a fájdalom.
Egyre mélyebbre zuhanok.