Most
Már negyedik napja jár hozzám. Először csak egy szál cigarettát kért, aztán valamiféle munkalehetőséget.
Nehezen indult közöttünk a beszélgetés, hiszen két évtizede ismerem, s a legjobb barátnőm volt férje. Négy éve váltak el, amikor egy családi veszekedés után megitta az otthon kezébe kerülő fagyálló folyadékot, majd a vonat elé hajtott. Pszichiátria és dializálások sora. Az egyik szemére azóta nem lát, de életben maradt.
Magas, vékony, ma is helyes férfi. Negyvenvalahány éves. A lakást két kisebbre cserélték, s miután elveszítette az állását is, azóta szociális járadékból tengődik. Ez a léthelyzet szó szerint vegetáció, mert műteni kellene a térdét is, de nincs, aki ellássa, hiszen állami gondozott volt, családjának már újszülöttként sem kellett. Az a minimális összeg, amelyet kap, a rezsijére sem elegendő. Gyermekei nem foglakoznak vele, külföldön élnek.
Lassan nyílik meg, hiszen nem tudhatja, hogy nem fogom-e továbbadni a volt feleségének, amit hallok. Ellenben megbízhatna bennem, mert az egykori neje egy nagyon régen meglévő kapcsolatáért hagyta el, amiről ő mit sem sejt, s én eddig is hallgattam. Tettem azért, mert ennek a férfinak a múltban is több öngyilkossági kísérlete volt. Családja sokszor ment arra haza, hogy éppen felakasztotta magát, vagy széjjelvágta az összes villanyvezetéket, de a sors különös szeszélye folyamán mindig megmenekült.
Most nevetve meséli, hogy kiváltotta a hajléktalan kártyát, s nyáron csak két helyen van ételosztás, de a tél az jobb, mert akkor négy különböző központba is mehet; ha sikerül vérplazmát adnia, akkor heti ezerötszáz forint üti a markát, de most a magas vérnyomása miatt éppen kitiltották egy hónapra. De ügyes Ő, ne nézzek így rá! Ma véradáson volt, ahol egy ötszáz forintos utalványt, üdítőt, csokoládét, buszjegy térítést (A megállóban nagyon könnyű volt összeszednie négy darabot a kuka körül!) kapott, de kenyér az nincs otthon, s nem adnék-e neki egy biciklibelsőt. Nem ételt, hanem a közlekedéséhez szükséges alapdolgot. Mintha csak magától érthetőző volna, hogy ilyeneket tartok itthon…
Miután volt egy felesleges kerékpárunk, kölcsönadtam neki, de azzal az érzéssel, hogy ezt sem igen látom többet, de végül mindegy, mert segíthettem neki élni. Aztán békésen megebédeltünk, megittuk az ilyenkor szokásos kávét is, majd elbeszélgettünk még az élet dolgairól.
A szomszédaim furcsán néznek rám, hiszen, mint említettem, napok óta így megy ez már. Igaz, egy kissé én is megrémültem, amikor még búcsúzóul elmesélte, hogy hogyan gyújtotta fel a konyhát, hogy bevigyék a pszichiátriára, mert ott legalább annyit ehet, amennyit itthon soha. És azonnal beugrott az a nap, amikor én nem voltam itthon, de hallomásból tudtam, hogy a tűzoltóság, a mentők és a rendőrség mind-mind ellepték a környéket.
Mikor nagy sokára felszedelőzködik, még hosszasan gondolkodom azon, vajon hányan élhetnek ma ebben az országban ilyen ijesztően hasonló körülmények között?
S talán életemben először még óráig a fejlődésen meditálok és a XXI. századon…
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2011. július 29.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges