Sodrásban
Mórotz Krisztinának
Erő ez, kékzöld ár ragad,
folyó, tenger – kit érdekel?
Olykor megszakad a sodrás,
szakadoznak fényes habok,
visz a folyó, a vers-folyó,
Krisztina-verset olvasok.
Kancák éje tűz-ölet hág,
forrásként tör fel fényözön,
nem tudnék, ha akarnék se,
elsüllyedni, hol nincs öröm!
Ha süllyednék – az ár ragad.
De ár-magad! Csak nyugalom,
csitít Festő és a Tenger.
Amit látok és mondanék
más szemmel, de leírva ott!
Krisztina-verset olvasok.
Víztest ragad, kékzöld az ár,
Isteni csönd: erdő-templom
part-távolban. Távolodom.
Vártalak, Rimbaud-fiú -
csak Pegazusod mutatod.
Padlásra invitál a múlt,
nyárillatú gyermekkorod,
napraforgók és kacagást
bugyborékoló lánytorok.
Krisztina-verset olvasok.
Társas magányba csöppenek.
Hallgatom: hallgat a másik.
Micsoda magány e magány,
test sorvadoz, lélek vásik!
Nem vérzi át tiszta csöndöm,
nem érnek el – hallgatásig!
Megöllek közben szerelmem –
érzem, kvázi nemet váltva!
Combok közt vonaglik a tér,
feszül gyönyör sikolyára!
Festők jönnek, énekesek,
hadd ne soroljak neveket!
Betű árad, égi zúgás,
szárnyuk suhog angyaloknak.
És a festők, szemgyöngyeim,
Holdnak támasztott létráról
integetnek felmenőben.
Ül a zene, mint királynő,
mozgás zengő trónusára.
Nincs hatalmad, Tenger lánya!
Nincs szívemen, nincs lelkemen,
szállok más csillagirányba,
égitesteken landolok:
Krisztina-verset olvasok.
Szerelmes ének ajkamon,
mondanám a Táltosregét.
Mi sodor e zuhatagban?
Ez: Zöld és vibráló fehér!
Tél dobott át a tavaszba,
avagy tavaszból át a tél?
Borostyán-lovam felnyerít,
hosszan-hosszan, messze hangzón:
Krisztina, hol a te utad?
Támad rá a csönd, morajlón,
mert a jövő: Isten-titok,
nem láthatom, nem hallhatom:
Krisztina-verset olvasok.
Chagalli almák ragyognak
a lét mentetlen asztalán.
Csöndből szabadult hang üvölt,
vagy a vízsodrás? Az talán.
Zenék és titkok szövik át
a csönd sötétkék fátyolát.
Hazudhatnám Üzen a szél,
de csak felsír ősz hajnalán
vérlucskosan a csecsemő
szülősikoltások után.
Anyalét: igaz boldogság!
Míg fájdalmat elképzelek,
játszik az ősz hátam mögött,
halk és huncut vihogások
szélesztenek szürke ködöt.
Otthonom már e szédület:
sodrás, zengés, fények, szinek.
Szívbillentyűkön hamvadok:
Krisztina-verset olvasok.
Lassuló lélek – motyogom,
és újra elragad az ár,
feldob egy hullám magasra.
Szállok fáradtan, szabadon,
simul alám lelkem-csónak,
lélekvesztőnek mondhatom.
Nézek-nézek magam alá:
honnan jöttem és hol vagyok?
Nincs itt folyó, nincs itt tenger –
szőnyeg, székláb – csodálkozom -
nem könyvből, csak monitoron
Krisztina-verset olvasok.
Nincs megállás, tovább, tovább,
már nincs-betűit olvasom!
A többi csak irodalom.
- Dudás Sándor alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges