ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Néhány gondolat az orfikus és a démonikus művészetről

- esszé -

Luciano da Crescenzo sok zseniális ötlete közül az egyikből szeretnék kiindulni, és adoptálni a művészet egy lehetséges megközelítésére.
Crescenzo alapötlete a következő. Tételezzük fel, hogy sok kis cél, vágy mellett az átlagembert két nagyon fontos, szignifikáns vágy vezérli az életben: a szeretet és a szabadság vágya. Nem ritkán egyszerre, egy időben.
Ha most ezt egy olyan koordinátarendszerbe helyezzük, ahol az y-tengely a szabadságvágy, az x-tengely pedig a szeretetvágy, akkor jó közelítéssel bárki megtalálhatja a helyét.
A kettõ keveréke ugyanis nem egyforma az egyes emberekben: van aki erõteljesebben vágyik arra, hogy szeressen vagy szeretve legyen, és ennek érdekében vagy a maga vagy társa szabadságából képes többet-kevesebbet áldozni.
Vegyünk csak néhány közismert példát!
Romeo és Júlia históriája a szerelemért mindent - saját és mások szabadságát - föláldozás története. Az õ helyük tehát valahol az x-tengelyhez igen közel, s az y-tól igen távol lehet.

Vagy vegyünk egy megrögzött agglegényt, aki épp azért maradt nõtlen, mert sem nõnek, sem születendõ gyermeknek a maga szabadságigényét föláldozni nem akarta.
Az ő helye tehát az y-tengely mentén fönt van, elég távol az x-tengelytől.
Tiszta sor, a rendszert tovább építhetjük úgy, hogy a negatív irányokat is megadjuk, így az origótól balra az x-tengelyen lesz a gyűlölet vonala, míg az y-tengely negatív szakasza ugyebár a hatalomé.
Az így kapott szeretet - gyűlölet, szabadság - hatalom rendszerbe már jószerével bárkit el lehet helyezni, sőt akár archetípusokként is le tudjuk írni az emberek jellemét.
Mire gondolok?
Ha néhány jelentős személyiség helyét megmondom, talán közelebb jutunk az archetipikushoz.
Nosza!
Oszlopos Szent Simonnal kezdem. Ő természetesen a Szabadság - szeretet negyedben van, csakhogy nagyon távol a szeretettől és nagyon magasan fönt a szabadságban.
Ha tükröznénk az Ő helyzetét az x-tengelyre nézve 180 fokkal, akkor Napóleon helyét kapnánk: csekély szeretet, hatalmas hatalomvágy.
A gyűlölet tengelyen a szabadság - gyűlölet negyedben a szélső érték Athéni Timón helye, csekély szabadság, sok embergyűlölet.
Az ő tükre az y-tengelyre nézve Szent Ferencé: csekély szabadság (magának és rendtagjainak egyaránt) és hatalmas szeretet, mely még az állatok iránt is árad Belőle.
Végül a szabadság-gyűlölet negyedben, mintegy Oszlopos Simon tükreként ott áll mondjuk a mi Petőfink. Végtelen sok szabadság csekély gyűlöletbe oltva.
A szélsőségeket tisztáztuk hát, most jön a fontosabb, mely az archetipikushoz elvezet. Ez ugye a négy negyedben az átlag: nos.

Fele szeretet és fele szabadság: Mahátma Gandhi.
Fele szeretet és fele hatalom: VII. Gergely pápa.
Fele hatalom és fele gyűlölet: Adolf Hitler.
Fele szabadság és fele gyűlölet: Maximilién Robespierre.

Most hát már megnevezhető a négy negyed, mint archetípus:
Szeretet - szabadság a SZENT és a BÖLCS.
Szeretet - hatalom a PÁPA.
Hatalom - gyűlölet a ZSARNOK.
Szabadság - gyűlölet a LÁZADÓ.
A mellékelt ábrán az egész rendszert igyekeztem vázolni. Érdekes lehet tanulmányozása.
De, utánam Olvasó!

Ha most másként tekintünk koordinátarendszerünkre, nem  típusokat próbálunk elhelyezni benne, hanem mint a teremtett Világot szemléljük, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy az isteni félszféra a szabadság – szeretet – hatalom, míg a démoni a szabadság – gyűlölet – hatalom félgömb.
Minden embernek szabad akaratában áll dönteni afelől, hogy melyik világhoz akar tartozni: a démonihoz vagy az istenihez.
Hahogy éppen művésznek születik valaki, akkor is ugyanezen döntést meg kell hoznia.

Félreértés ne legyen: amit alább mondani akarok, abban nincs művészi értékítélet: szót nem akarok ejteni olyasmiről, hogy költői erő szempontjából ez vagy az a rosszabb, értéktelenebb.
Amiről most szó van, hogy milyen erők birtokában van, milyen erőket használ alkotás közben egy adott művész.

Van művészet, amely geometrikus és tökéletes és harmonikus  és értelmes. Klasszikus tisztaságú, és mindenképpen valamely rend ihletéből él, és ehhez képest az arányt és a bizonyosságot és a tudást sugározza. Ezt a művészetet orfikusnak lehet hívni, nem azért, mert Orpheus találta ki, hanem, mert Európában legmagasabb foka az orpheusi görög klasszika. De orfikus végső soron az egyiptomi művészet is, a tibeti, sok tekintetben a kínai, a tolték, a gótika, a reneszánsz. Az orfikus művészet általánosságban szólva megfékező és teremtő művészet. Démonit féken tart, és harmóniát teremt.
Minden művészetben a rendező és a fegyelmező és a megfékező mozzanat mellett ott van és megvan az idéző és pusztító mozzanat. Ez a mágikus vagy démonikus művészet, amely időnként kitör, s amely az orfizmust Európában csaknem teljesen lerohanta. A mágikus művészet nem megfékez, hanem elpusztít és valami mást pedig felidéz. Nem értelmes, hanem imaginatív. Nem a harmóniában él, hanem a mámorban. Nem a bizonyosságot keresi, hanem a bizonytalant, a ködöset, az álomszerűt. Az erőket, amelyekhez nyúl, felszabadítja.
Jellegzetes orfikus  mű a Divina Commedia, az orfika európai csúcspontja. A poklok fenekétől a legmagasabb mennyországig az összes erőket rendezi és megfékezi.
Jellegzetesen démonikus mű Dosztojevszkij Félkegyelműje. Ez a mű, amelyben szinte minden szereplő ösztöneinek rabja, furcsa mód az egy „félkegyelmű” Miskin herceg kivételével.
"Általában borzasztó dolog a zene” - írja Tolsztoj -, „mi is az tulajdonképpen? Én nem tudom. Mi a zene? Mit csinál? Azt mondják, a zene hat, borzasztóan hat, de egyáltalán nem lélekemelő módon. Nem lelket felemelő módon, vagy lealacsonyító módon, hanem lelket felizgató módon hat. A zene hatása alatt úgy látszik, valamit értek, amit nem értek, hogy képes vagyok valamire, amire pedig nem vagyok képes."
Mindaz persze amit itt Tolsztoj mond, Beethoven zenéjére igaz, mert az ő zenéje démoni, mágikus, felidéző. Nem áll már Tolsztoj szövege például Mozartra.

Nem sorolom a példákat, tegyétek meg Ti magatok.
Csak annyit még: nagyon lehet szeretni a démonikusat (én például nagyon szeretem Dosztojevszkijt is Beethovent is) és nagyon lehet szeretni az orfikusat – ha művészetről van szó. De disztinkciójukat érdemes megtenni az Univerzum jövője szempontjából.

(Záró mondatom szándékosan dodónai, elgondolkodásra szánt. Hogy Jánost idézzem: „hodé hé szófia esztin – ebben van a bölcsesség próbája”.