ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Kicsi, de annál nyüzsgőbb életű bokortanya volt Vattakökörcsin, a maga 14 portájával, szorgalmas, földet művelő és szerető lakóival. Közössége, már-már faluszámba ment és a környezet is szinte annak tekintette őket, míg el nem kezdődött a nagy elvándorlás. Lucskaiék voltak az elsők, s utána az összes helyi család szétvándorolt, hogy valamikori házaiknak sejtető nyoma sem maradt - a derékig gazos -, parlagon hagyott földeken, amikkel korábbi gazdaságaik siralmas helye, maradéktalanul egyesült.

- Üdvözletem jóember! Maga itt a stáb?

- Én volnék, az elvtárs kicsoda?

- Felesleges faggatózásért lefokozás, munkahely váltás, fegyelmi, rosszabb esetben bírósági számonkérés jár. A főszerkesztő vagyok! Maga a rendező, operatőr, bemondó, vágó? Így informáltak.

- Tisztelettel jelentem, főszerkesztő elvtárs, az informátorainak információi helyesek, valóban én vagyok a híradó teljes stábja. A munkát a mai napon vettem fel. Elődöm, velem nem ismertetett okokból távozott, ha jól tudom, önként.

Hetek óta hangtalanul feküdt, a veszedelmek kezdete előtt kiválasztott, legmegfelelőbb rejteken, a hegyoldalon egy pincében. A veszedelem olyan hirtelen váltott vészbe, hogy ideje is csak arra maradt, hogy futtában - egy lópokrócnak sem nagyon nevezhető - daróczsák darabot és egy nyaláb szénát vágjon két hóna alá, egy útba eső boglyából. Jó rejtekhely volt, bokrok és fák fedték és védték nyáron az arra járóktól, ám így télen sem volt könnyen felfedezhető.

Dióbél királyfi, a buszpályaudvar peronján összefutott tapír alattvalójával, aki elsőre uralkodóját levegőnek nézve, lomhán gyűjtötte tovább ormányával a földön nyüzsgő hangyákat.

Duruzsolt az osztály. Nem úgy, mint általában, tanár nélkül lyukas órán, már-már harsogva, sőt kiabálva. Nem is úgy, mint mikor a katedrán bóbiskolást mímelő, unott oktató figyelmét akarják kijátszani - természetesen sikertelenül - csendesnek vélt, de jól hallható beszélgetéssel, valahol középúton, hiszen napok kérdése és beérnek. Nem véletlenül érettségi az érettségi!

Percek óta ereszkedtek az egyre sűrűbb, követhetetlen és kiismerhetetlen erdőben. Az alig látható ösvényen egy minden oldalról zárt, sötét völgybe értek, amit jellegzetesen nyirkos helyet kedvelő növények zártak el még jobban.

Miklós és Júlia, két megszeppent vidéki, a szálloda recepciójánál, rendelés után csendben vették tudomásul, hogy a kettőszázhetvenhetedik emeletre kaptak szobát.