ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Vonat robog hiány-terekbe fel.
Garzonlakásként tárva semmijét
álmodó utas benne mind, ki vét.
Álmát feledve nemlétet emel

tűhegyekhez, hol véget ér a lét,
s a szerelemből maroknyi föld marad.
Eljátszotta az igaz hangokat,
s felébresztette alvó istenét.

Fák sötét csíkjai között áll a tér.
Kibámul a vonatablakon.
Üres. Üres. Kegyetlenül üres.
Sötét árny egy régi homlokon.

A vonat döcög. Döcög. Döcög. Döcög.
Dodeskadenné szűkül a világ.
A vonat száguld. Száguld. Száguld. Száguld.
Porba hullnak megfakult imák.

Szabott mintákba hímezett utak
porrá esnek szét a csillagködben.
Egy pontban még világít a minden,
minden egész lesz az eltöröttben.

Mert eltörött rég, s tán sosem tartott igazán
a derengő, leheletnyi választóvonal.
Ég-szag, fű-szag párolog a nincsben,
s a horizont sikoltva elinal.

A horizonton lábnyomok vezetnek
a ponttól, hol a sínek összeérnek,
egy csillag felé. Az ablakok felnyögnek,
ahogy dért fest rájuk az ég
nehéz sóhaja. A vonat lámpája
elsöpri az egymást karoló fémeket,
az erdőben egy bokor megremeg,
egy csillag puffan kint egy lábnyomon,
s míg minden utas csendben szendereg,
a kupéban isten haláláról álmodom.

Aznap éjjel valami utcai karnevál
forró vörös tömegében viaszként megolvadva
sodródtam ezernyi maszk és izzadó test között
egy ismeretlen cél felé.

Valami régi sanzon szól a buszvezető
Sárgán világló fülkéjében.
Valami némaság ázik a legelőn,
és némaság guggol a föld mélyében.
Vízfüggöny mögül néz most vissza
A világ, s így minden sokkal érthetőbb.

Felébredtem.
Vége a nyárnak,
mikor mindenki csupasz,
mint a héjától fosztott gyümölcs,
vége a nyárnak,
mikor a látszatok vívják
látványos harcuk a valóval.

I. Emma úton

Áttetsző évek illata, mint a pernye
Táskáján szörnyű ómenként fityeg.

Pocsolyákba fáradt, faggyá fásult álmok
Visszasírják kisiklott vágyaik.
Tán titkok még? Vágnak valóságok.
Visszhang: krepp-papír árkok ösztöntárgyaik.