Összezárt markomból kifolyik az idő,
s az ébredő ősz ködfoga mar kezembe,
de augusztus, mint álruhás szerető,
még beoson hozzám, s mellettem pihen le.
Hervadó köpenye gyönyörű titkot rejt,
és árnyajka csókod emlékét remegi,
hiszen a nyár tudja, mit a szív sem felejt:
egymás testének voltunk az ékszerei...
Menj, hessentettem a gondolatmadarat,
ahogy fáradt tengerré dagadt a sötét,
aztán, mint aki minden kincset veszni hagy,
sóhajommal álmaim szórtam szerte- szét.
Súlyosat koppant a deszkán székem lába,
- mindjárt éjfelet üt a távoli torony -
s bár írtam Neked, a vers, betűk halála,
csak szétszórt szavak egy korhadó asztalon...
Bolond szeptember, s az emlékek ölelnek,
békés menedék ez a parti fák alatt,
hol csonka ujjú ágakon a csend reszket,
s a Duna sóhaja még nyárról megmaradt.
Aztán, egyszerre csak kézen fogott engem
a roppanó kavicsok ismerős zaja,
s szelíden vezetett, amíg megérkeztem,
az égi álmok földi sétányán: haza!