ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

                                             Egy lehetséges nő

                                             egy lehetséges férfi

                                             megy az esőben

                                             megáll az esőben

                                             Petri György: Improvizáció (részlet)

Egy nő, aki visszamenő-

leg tette lehetségessé magát.

Ha még adnál szabályokra,

dühönghetnél a renonsz miatt:

időn túl látta meg benned

a lehetséges férfit.

Hova tette a szemét

lefújás előtt, amikor élesben meccseltél érte,

hiába?

(Szívről pedig szó se essék.)

Kihúzva magad, hogy játékon kívül

ugyan, de mégis partiképes lettél,

habozás nélkül mész bele

a csupán mentális térben,

de valós időben újrainduló játékba.

Vele.

Már nincs szükség visszamenőleges hatályra.

Egy lehetséges nő és egy lehetséges férfi

beteljesíti egymásban

realizálatlan lehetségesét.

                                                                      ***

Visszamenőleg tette lehetségessé magát — írtam.

Érteni vélem, tulajdonképpen nem rossz, mégsem a megfelelő kifejezés; egy picit több kibontásra lenne szükség, mert így nem igaz — adott hangot kételyének M. Már hosszabb ideje, hogy figyelemmel követ engem és a szövegeimet, így nem csoda, hogy megjegyzésével bennem is fölkeltette a gyanakvást.

Miért érez(het)tem megszületésekor teljességgel igaznak ezt a kategorikus állítást, tettem föl magamnak a kérdést. Hogyan lehet ma visszamenőleg lehetséges bármi – pontosabban a jelen esetben: bárki – is, ami–aki annak idején nem volt az? Magyarázkodni a legritkább esetben elegáns, egy publikusnak szánt szöveg esetében pedig valószínűleg még kevésbé.

Aztán mégis beugrott: egy szöveget egy másikkal igazolni talán még a  jóízlés határain belül marad.

Feléd: ez annyit tesz, mint tőled. / A rezonanciák homlokegyenest harmóniája. / Hiábavaló hanyatt-homlok támadásaim. / Idegen égtájak felé — hiány-számban, rokon-időben. / Az épület átellenes szárnyain egymásba nyíló ajtók. / Miközben feléd, addig tőled. / Egyre lehetetlenülőbb.” — panaszolta több mint negyven éve ”Belátás” címmel a maga lehetségességében is fölöttébb elbizonytalanodott fiatalember.

”Belátásod minden pontja és vesszője is a helyén van, megsárgult papíron és világító képernyőn egyaránt.” — olvashatta aztán két és fél esztendeje a maga képernyőjén az idézett sorok címzettjétől és a megsárgult papírdarab valószínű tulajdonosától. Ekkor csak érezte, de M. fölvetésének hála most már teljes bizonyossággal tudja, hogy amit már elveszettnek hitt annak idején, megvolt, csak képtelen volt a maga valójában érzékelni, és mindent egy lapra téve föl harcolni érte. Meg: Érte.

A beteljesülés pedig? Nem, nem a későn („időn túl”) megszerzett bizonyosság (az csak afféle elégtétel lehetne, annak is sovány), hanem az azóta is folytatódó párbeszéd a „mentális térben”, amely – noha személyesen utoljára huszonéves korukban látták egymást – valószínűleg nem is ér véget mindaddig, amíg valamelyikük képtelenné nem válik az evilági kommunikációra. De megtörténhet az is, hogy még akkor sem.