ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Hosszú idő - és időhiány - után úgy döntöttem, publikálom itt nálunk az Arcképcsarnok utolsó három megírt részét. Azért vártam eddig, mert reménykedtem benne, hogy lesz időm átírni, frissíteni jelenlegi terveim alapján a ciklust, hogy megszülethessen a 26 részes teljes Arcképcsarnok. Azokkal szemben, akik olvasták az eddigi részeket, és szívesen olvasnák az utolsó kettőt is, nem lenne fer visszatartani a történet meglévő, utolsó fejezeteit. És úgy érzem, eljött az idő, hogy a 2007-ben játszódó történet jelenét átkanyarítsam 2013-ra. A következő - egyelőre immár hat éve megíratlan - rész tehát a mában játszódik. Tehát még mindig nem mondtam le a befejezésről, átírásról, sőt. Aki pedig nem olvasta volna, azt kérem, hogy hagyja figyelmen kívül ezt a valami sokadik valamijét, vagy ha véletlenül van energiája, kedve és ideje, az elejétől olvassa el ezt a hosszú prózaverset, ami számomra még mindig (sőt, most igazán) nagyon fontos. Örülnék, ha visszamennétek az elejére, ti, akik nem ismeritek, és jeleznétek a régi (alant belinkelt) írások alatt, hogy jártatok ott velem. Mindenesetre ez egy energiát nem kímélő, olyan hömpölygő folyam, hogy - sajnos vagy nem sajnos - az eddig nem publikált régi-új fejezetek csak az előzmények ismeretével érthetőek, (át)élhetőek, vagy ami (egyeseknek) a legfontosabb: értelmesek. Elnézést kérek a hosszú előszóért azoktól, akik már olvasták az eddigieket, azoktól meg pláne, akik nem is akarják. Mentségemre szóljon, hogy minden esetlensége ellenére ez talán a legfontosabb (és épp ezért befejezetlen) versciklus az életemben. Mindenkit szeretettel várok az elején és a végén egyaránt!

XII. Lindy
  
Hajóút. Hullámzó végtelen.
Nyolc nap. Nyolcezer kilométer -
Korlát, kapaszkodó az örök mozgásban.
Lebegés.
Öntudatlan önelveszítés.
Először kékek
- Egek, mélyek, sekélyek -
Bokányi miértek.
Aztán hajókabin,
Lucernaillat,
A fény a szembe vág,
Farkasvakság,
Kis fiók,
Régi naplók,
Alvások a tengeren,
Mikor egy régi padlásszobában érzem magam,
És ébredések, mikor
A tér már elfáradt összeállni,
S csak délutánra gyolcsolódik
Körém a hajó.
Berögzött utak a hajó labirintusában,
És munka minden kékellő délelőtt -
A felsikált fedélzeten tükröződik az ég,
És elvakít - - -
Otthonossá ismert fedetlen folyosók,
Póker a kapitánnyal.
Kikötünk.
'See ya', Captain.' *
Matróz-mozdulataim
Örökre itt maradnak.
Fiatalságom egy mozaikját
itt, a hajón hagyom.
'See ya' in another life.'**
Kikötünk.
Miami vice.
Nyolc nap, nyolcezer kilométer.

Aztán zöldek, fehérek -
Pálmafák, szélben sodródó idő,
Tengerparti homok,
És exhibicionista parfümök
A levegőben
Átvilágítva, megröntgenezve
Valami távoli nap arrogáns sugaraiban.
Fürdőruhás modellfiúk nyeszlett lánykákkal,
Akik most épp fontosnak érzik maguk,
És napsütötte kávéházak teraszán
Szövik esti szexszé ábrándjaik.
És sodródás időtlenül az idegenségben -
Nem emlékszem.
Nem emlékszem az álom végére.
Pálmafák, fehér házak,
hawaii-ingek,
Köröttem száz Pacino-sebhelyes szivarozik
Zártkörű klubokban,
Ügyet sem vetve rá, hogy elmúlt a szesztilalom -
És körém tekeredik a füst,
Majd hátam mögé oson -
Kilök a lengőajtón az éjszakába

Aztán feketék, neonkékek,
Zene, reggae, félmeztelen raszta-fiúk,
A tengerparton tábortüzek,
Gitározások -
Lányok isszák a jövőt magukba,
Másokból tanulják meg
Eljövendő tapasztalataik.
Meg kéne tanulnom gitározni.

Talán hónapokig feküdtem egy ócska motelszobában
Angliában, London külvárosában.
Talán csak szétfoszlik elnyűtt elmém zsákutcáin az idő.
Eldugott múltak egy vándor tudatában.

Talán április van, talán kétezerhét.
Talán tavasz, talán a nyár ámokfutása.
Talán sodródom, talán egy helyben állok:
Agyagszobrok lélek nélküli mása.

Elveszve kóborolok a tűnő sokaságban.
Ki vagyok, mi voltam, mi lehettem.
Elveszejtve állok rég elnyűtt ruhámban -
Még négy nap, s a Mississippi hömpölyög mellettem.

-

A busz fáradt ritmusát még kezemben tartom,
Ahogy a folyó partján ülök.
Hosszú éjszakák gyenge söreinek sárgája szemfehéremen.
Lindy a buszon maradt, és nem is sajnálom.
A busz emeletén a bárpult előtt
Talán csak az árnyak festették haját feketére.
A vonat ritmusa. Lindy ritmusa.
Kérdezte a nevem. Nem tudtam válaszolni.
Erre nem is lehet. Ki lennék? Én vagyok az út.

Azt mondtam, én vagyok. Felkacagott.
Lindy ritmusa csupán a busz ritmusa.

És mintha meg lenne írva minden.
Mintha zavarnia kéne, hogy nem akarok emlékezni.
Zsebembe nyúlok egy cigaretta után,
Ahogy a lustán tovafutó Mississippit nézem,
S egy gyűrött papírdarab akad kezembe.
Egy lány néz a messzeségbe, mögötte hullámzó sziklafal.
Lindy, a parasztlány megkérdezte a buszon, vallásos vagyok-e.
Nem értettem miért érdekli őt, épp most, hogy
Élete legnagyobb kalandján kefél velem.
Aztán azt mondta, zavarta, ahogy nyakamban himbálózott
'A Krisztus muhérja'
Igen, most is a nyakamban csüng.
Ha levenném, úgy érzem, valamit félbetörnék.
Nem akarok emlékezni.
Mintha minden meg lenne írva.
Nekem, aki idáig jutott.
A csarnok -
A Mississippit nézem.

És mintha meg lenne írva minden.
A képet nézem a Mississippi partján, és eszembe jut egy dal:

'Hosszú az út csillagtól csillagig,
Mississippi,
Hosszú a csillagtól
A színpadig, amin ma este énekelek,
És néha még kezemre szállnak a pillangók,
Mikor reflektorfényben állok.

És azt gondolják, megváltoztam,
Hogy másmilyen vagyok már, mint régen,
De belül tudom, hogy minden ugyanúgy van.
Mint réges-régen,
Mississippi-lány.

Ahol a távolban country szól,
És valaki honky-tonky gitáron játszik,
Ahol egyesével kialszanak a fények,
És minden ember énekelni kezd,
És dalukat a szél viszi el,

Ahogy a Mississippi a tenger felé gördül,
Minden szerető megtalálja álmodott otthonát,
Mielőtt végleg elcsitul a dal.

Mississippi, emlékezni fogok rád,
Ha egyszer majd elmegyek,

És ahányszor meghallom ezt a dalt,
Tudom, a Mississippi még mindig lassan gördül tova
A tenger felé
Az idők végezetéig.

És amikor a nyári éjszakák lassan porba hullnak,
Mindig hívni fogom majd álmaim tegnapját -

Mississippi, eszembe jutsz majd,
A tenger felé örökké -
Mississippi-lány.'

Álmaim tegnapját.
Álmaim.
A csarnok -
Szereplők. Arcképek.
A véletlen által odavetett csalóka találkozások.
A lord.
A spanyol lány.
A másik vándor.
Isten és egy zongora.
És a lány a képen.
Csak nézem a Missisipit.
Nem az én gondolataim.
Csak egy farönk sírása
A sodródó vízen.
Nem emlékszem rátok.
Álmaim tegnapja -
Sose volt.
Csak az út van.
És a lassan tovagördülő Mississippi
Huckleberry alakjával a vízen
Lomb-árny sírokon.

-

A fény Budapesten a padokra simul,
És minden fa alatt szerelmesek ülnek.
Egyszer napoznak, egyszer felhevülnek,
S már elhiszik: az elfagyott rügy is kivirul.

Gondolhatnánk, hogy egy kórházban virraszt. -
A másik vándor útja homályba vész.
Lehet, hogy útközben megállt egy ócska kocsmában,
S azóta bujdosik ösztön elől az ész.
Lehet, hogy neon, vagy fülledt kollégium,
hol a diáklány épp életet álmodik.
A fekete szűz felkel, elbukik,
ahogy körülöleli az átrium.
Hogy merre tartanak, már nem tudom.
Cserbenhagytak, saját életükre keltek.
Most már csak nézem már csak hallgatom
Ahogy ők írják sorsukká a verset.
Talán sorsszerű kis találkozás,
Csillagszarvasok vagytok csarnokokban,
Talán halál, vagy bűn a csókotokban:
Félek - hova tartotok?
Merre visz egyre sötétebb éjszakákon át
A véletlen íve, parttalan út...
-
S ő meg csak ül, csak ül ott konokul,
Feledékeny, gyökértelen kamasz -
Ahogy egy homokbuckán a tavasz
Első fényszekere átgurul.

-

(A folyó partján ülök,
és ahogy a tavasz első sugarával
borzas hajamra süt a nap,
egy cigarettára gyújtok
és felkacagok:
nem emlékszem rád,
Missisipi -lány.)

Éjszaka van.
A korcsmáros-lány a sivatagban összegörnyedve
Törökülésben ül.
Szűrőig szívott cigarettája kezében remeg.
Végül megtette. Otthagyott mindent.
Olyan áldozat most, mintha Auschwitzban a szögesdrót felé nyújtaná kezét.
Texasban még van halálbüntetés.
Új- és újabb Auschwitzok Irakban, Amerikában, Iránban -
De ő erről mit se tud.
Ha nyolcvan évvel korábban fiúnak születik, hitlerjugend lesz,
Vagy éppen zsidó, s verejtéke a történelembe issza magát.
De ő most él. És mindent otthagyott.

A homok körülötte elgondolkodtatja.
Talán minden homokszem egy galaxis.
Ha odébbfújom, újabb ősrobbanás.
Talán kisemberek miriádnyian
Evolúciókat tudnak maguk mögött
Egy századpillanat alatt,
És akkor én isten lehetek.

Nem mozdul.
A távolból egy olajfinomító kalapácsa
Halántékán őshüllőként
Egyre közelebb s közelebb dobog.
Ahogy a kávét kérte.
A nem-értés szemeiben.
Az út pupillája sugarain.
És a lehetőség. A hívás.
Két hónapja járja a világot.
Az úton fekvő lány.
Amiről beszéltek.
Az otthagyott, eldobott cigarettacsikkek.
A spermanyomok motelszobákban.
Az asztalra vésett, tébolyult üzenetek.
És a lány, aki az úton feküdt.
A pofon.
Most itt van.

Mégis beletúr a homokba,
Világvégét okádva képzelt galaxisok pépjére.
Hűvös van.

Szeme sugarát a távolban meredő gyártelep vonja magára.
Kizökkent világ. A tömb szinte kettéhasad nem akart, gyűlölt ablakaitól.
Száz szeme sárgán szenved.
Tíz szeme kitárva.

Tíz kifordult szemüregében a gyár az univerzum sötétjére tár.
Ha itt ülne még hetekig, felfogná a tökéletes véletlenszerűséget,
Ahogy a gyár ablakaiban a fény kialszik,
S máshol újra citrom-pólyába bugyolálja a semmit.
Rájönne a halál felfoghatatlan törvényszerűségeire.
Rájönne arra, hogy a szimfóniát csak ő fejezheti be.
S ha befejezetlen, annál tökéletesebb.

A gyár homlokzatán az ablak-négyzet-rácsaiban
A sötét nyerésre áll.
A monoton kongás elbágyasztja.
Az álom óta tudja, hogy ha hisz,
Van, amibe hitét vetette.
Ameddig tudja.
Csak higgyen, higgyen még -

A sivatagban arra gondol,
Mit is érez most, egy texasi, véletlen éjszakán,
Amikor ha bármi másképp történik,
Sosem jut ide,
És most minden pórusán a szabadság, az értelmetlenség,
És a szépség, az ember szépsége,
Hiábavaló reménye árad be zeneként,
Mit is érez most, hogy végre újra látta,
És hagyta, hogy delíriumában játsszon vele.
Hogy kilométerkővé vált, kopott, értéktelen,
Olvashatatlan kilométerkővé a másik életében,
A szimfónia lényegtelen üstdob-taktusává
Annak életében, akiért mindent otthagyott.

Mikor elindult, nem várt semmit.
Csak azt akarta, hogy történjék vele.
Nem kell már, hogy megtalálja.
Ha megtalálja, az hegedűmotívummá válik,
Ha a másiknál csak üstdob is.
Ha nem, akkor fődallam lesz -
Befejezetlen, kitalált koncepció.
Amikor először ért hozzá,
Mikor először borult fekete haja mellkasára,
Tudta, hogy majd el kell mennie,
S hogy ő addig fog várni rá,
Míg a másik eszébe idézi végre arcát,
Eszébe idézi szavait,
És megtalálja magában azt,
Aki érte jön egyszer -
Szemébe néz végre, nem csak át rajta -
Egyszer visszajön érte,
Mikor szemhéja mögött újra életre kel
A delíriumos éjszakák
Vörös mámora,
A négy folytonosságba pengeként hasító
Megdermedt pillanatszerű éjszaka,
Az alattuk futó sztráda morajló némasága,
Az eső kopogása az ablakon
(Az olajfúró ritmusa)
A kárpitba égett szemsugár,
A halk, hajnalban rekedten odasúgott szavak -
Egyszer talán begördül a busz
A texasi dűnék torkolatába.
S ha nem jön,
Úgy is tökéletes -
A félrehangolt hegedű
Félbehagyott szimfóniája.
ő talán mindig itt lesz
A gyár szemüregeibe bámulva
Egy végtelen texasi éjszakán -

A gyár kockája pokolkapuként dereng.
Értelmetlen boltozatok értelmetlen távolságban.
Mindenhonnan látni fogja.
Az ablakok - éjjel három órai eltévedt sorsok
A gyártósor fölé görnyedve,
Álmodva még,
Vagy belenyugodtan,
A hétköznapok közt lavírozva.
Az egyik ujjbegynyi ablak mögött a távolban
Öngyilkos hajlamú csinovnyik.
A másik mögött régen szép volt,
Kifakult femme fatale, műanyag öntő formát helyez a sorszámozott platóra.
A harmadik mögött fiatal fiú, idetévedt, és szerelmét keresve itt marad.
A negyedik,
Az ötödik,
A hatodik,
S a többi mögött: leírhatatlan sokféleség
Nyomasztó éjszakák fülkébe zárt végtelenjében.
A hatodik kialszik.
A gyártósor ott leáll.
Neki ez adatott.
Semmi nem lesz tovább,
S kabátja meggyűrten a hazatérésre várva
A kifordított fekete lyuk gyomrában
Egy fémszéken hever.

Talán vár rá.
Talán csak nézi a gyárat,
És érzi, hogy az egyik kifordított feketelyuk mögött
A gyártósínek között két testvér játszik
Bújócskát egy elhagyott világban.
Talán megtalálja itt.
Talán nem is várja meg.
Talán elindul a gyár felé,
Lépéseit az olajfúró taktusához igazítva.
Talán itt hal szomjan.
Talán nincs is itt.
Talán a homokba ír ősi ábrákat.

Nem tudja, miért ez a név.
Lehet, hogy a benzinkútban
Éjjeli műszakban egy sorozatban látta,
És azért választotta ezt a becézést.
Lehet, hogy csak úgy.
De ezentúl az marad.
Lesz ami lesz.
Istennel, vagy isten nélkül -
Most már ő marad:
Lindy.

Mississippi, eszembe jutsz majd,
A tenger felé örökké -
Mississippi-lány.***

------------------------------------

* Viszlát, kapitány!
** Viszlát egy másik életben.
*** Köszönet Gary Hart-nak és Faith Hill-nek, szabadfordítás, zanza

-------------------------------------------------------------

Bevezetés - A galamb
I. A fekete szűz
II. A céda
III. A másik vándor
IV. A spanyol lány
V. A dáma
VI. A hagymaárus asszony
VII. A párizsi teaillatú diáklány
VIII. A két eladó
IX. A másik vándor 2.
X. V-effektus
XI. A lord
XII. Lindy
XIII. A mágnás gyermeke
XIV. 900 nappal ezelőtt 1.