ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Az álom

– Az álom. Az álomról beszél nekem?
Holczer poharát letette, de tekintetét nem vette le róla. Barátja is sört ivott, ám nem a
buborékokat, hanem a szemben ülő arckifejezését kutatta.
– Egy rögeszmévé vált – folytatta Holczer. – Be kell vallanom, hogy egy rögeszme. Tudnia kell, hogy éjjelenként legalább kétszer visszatér az álom! Persze, nem vagyok pszichológus,
és a fiatalkoromban olvasott könyvek csak szexualitásról, nemekről, rögzítésről, vagy
Ödipusz-komplexusról: az apa gyűlöletről, vagy anya iránt érzett szerelemről beszéltek. Ma
meg kíváncsian szeretném ismerni, hogy mit jelent az álmom?
Körülöttük a kávéházak szokásos nyüzsgése, délután ötkor, az irodák zárása után. A bárpult
elött férfiak könyököltek egymás mellet boldogan, megszabadulva minden kötelezettségtől,
sört ittak, vagy más, különböző színű italt. Egyszerre beszéltek, miközben a pult
mögött a bárpincér érzéketlen arccal törölgette a mosógatógépből kivett gőzölgő poharakat.
Foglaltak voltak az asztalok is. Barátok, kollégák üldögéltek és beszélgettek, amig a kevésbé
világos sarkokban néhány fiatal pár, diákok ültek, előttük egy-egy
Cola. Fejük összebújt, hogy jobban hallassák elsuttogott titkaik.
– Nem tudom hol van, a helyet nem ismerem. – Holczer tekintete az öt pohár ellenére, –
melyek az asztalon előttük sorakoztak, élénk és tiszta volt.
– Hallott már arról, hogy álmodni lehet a szagokról? Én, én álmodom. Érzem a hús és a vér
szagát. Mint mondtam már, ez a kezdete. Érzem az undoritó szagot és hirtelen egy
húsfeldolgozó futószalag elött találom magam. Húsüzem? Konzervgyár?
Fogalmam sincs. Soha életemben nem tettem be a lábam egy vágóhídra, vagy
konzervgyárba. Pedig egy láncban voltam. Végtelenbe nyúló sín, sem eleje, sem vége.
Embermagasságban felakasztott borjúfejek. Két kampó között félméteres távolság. És
képzelje, az egy helyett, kettévágott borjú fej érkezik! Valójában két fél fej jön elém. És ha
látná a két fél fej tekintetét! Mindkettő szemrehányó tekintettel néz rám! Öltözetem fehér,
mint a henteseké, vagy orvosoké, vérfoltokkal mindenütt, és kesztyűs kezemben egy
kanálszerűség van, kivenni az agyakat.
– Mit? – Barátja hirtelen undorral letette poharát.
– Jól hallotta! Az agyat! 45 másodpercem volt a két fél fejre, kivenni a két fél agyat, és egy
időközben egy második láncon elém érkező kis műanyag dobozba tenni.
– Undoritó! – Barátja fintorogva ürítette ki poharát.
– Nekem mondja? – Holczer beszéd közben a lassan eltűnő habot nézte. – Álmomban a
legrémesebb, hogy képtelen vagyok kiüríteni a két fél fejet. Minden logika ellenére – itt
látható az álmok valótlansága –, a lánc nem áll meg. Késésem ellenére a fejek megállás
nélkül érkeznek. Egy második fej összeütközik az elsővel, majd egy harmadik, és így, a
végtelenségig. Végül is leesnek a fejek a láncról. Megpróbálok a kanállal kivenni egy agyat,
miközben egy másik a lábamra esik, vagy a kis műanyag dobozra. Néhány perc és
mindenütt borjúfej. Körülöttem nincs más csak fél borjúfejek. Eltemetnek, és érzem a vér
szagát, a nyers hús szagát. És abban a pillanatban, amikor a hideg hús majd eltemet
teljesen, ordítva felébredek.
– Persze, a felesége is felébred!
– Igen – válaszolt Holczer. – Ismeri jól az álmom, és azt gondolja, hogy bolond vagyok.
Poharát kiitta, és int a szomszéd asztalnál kiszolgáló pincérnek. Kettőjüknek újabb poharat
rendelt.
– Látja jól, nem kell nekem álomról beszélni. De ha tudhatnám, hogy mit jelent? Mit akar
mondani? Biztosan egy tudatalatti jelzés. Az a baj, hogy nem értem… semmit nem értek…