Az írás túlél
Hétköznapok, ha ködben fuldokolnak
Az életösztön segítségért kiált;
Ha egyre távolabbi part a holnap,
A képzeletben eltárolt valónak
Lélekveszőjén kecmereg tovább
A kétkedő, kikötőt ér – e a csónak?
Délibábkáprázat, reménysziget,
Jövő épül az ingoványtalajra;
Jó ösztön ez, hagyja és akarja,
Hogy tápláljon egy nagy ívű hitet:
Befogad még- felszólítást se várva,-
Ajtaja, ablaka szélesre tárul,
Menedék lesz a zajos világból
A gondolat szavakból épült vára.
Ismerős táj, kertje, mint a régi:
Fenyőgyantaillat, hűs avaralom,
Álruhás lombtánc, szellőcimbalom…
Hát rajta, el kell azt a partot érni!
Szavak bölcsője ring ott, és hiszem,
Mint pergolát a dúsan átszövő
Tarka loncfüzér, zöldell a jövő;
Fényfaragást tanul az értelem
És megbirkózik minden álhalállal
Ahol a sírhant csak domb a por felett;
S mikor az ember a létből kilábal
Az írás túlél, nem lesz szárnyszegett!
Megbékülve az elhagyott világgal
Meg sem könnyezi, ami elveszett.
2013. október 29.
- koosán ildikó alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges