ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

„Latrokként tér és idő keresztjére vagyunk verve, emberek.
Elalélok, és a szálkák fölriasztanak.
Ilyenkor metsző élességgel látom a világot.”
/Simone Well/

Furcsa, ködös légkör, a világ peremére szorult tárgyak, ősi érzések, síron túli csönd, s néha a dermesztő némaságba belezúg valami megmagyarázhatatlan hangfoszlány. Talán csak a fantáziám szülötte, de lehet, hogy a lelkek szférája önti ki fájdalmait és örömeit egy másik individuum előtt.
Magam mögött érzékelem a kijáratot, azonban nem fordulok meg soha. Odakint most szárnyas szelek suhognak, forráscsobogásuk bensőmben ring, elalél, hogy virágeső-illattá, Föld-mező-Nappá robbanhassanak / S milyen idegesítően sírdogál, s nyikorog az ablakrács!/.
A remény jelei- gondolom -, s egyenesen elindulok előre. Nem látom az út végét, néha futok, s akkor sem jutok önmagamnál tovább...
Majd hirtelen egyedül maradok, sehol a falak, az út, csupán én.
Ekkor jutok át a jelzőköveken, ilyenkor vagyok magamban teljes valómban.
Ilyen az én átjáróm, amely menet közben is képes emlékeztetni arra, milyen valószerűtlen a Remény, mennyire nem lehetett korunk feneketlen brutalitásain túllépni, s milyen fontosak a rég elfeledett metafizikai jelrendszerek: a léleknek meg kell tennie, hogy leszakítsa önönmagát.
Szerintem minden ember kettős, él egy belső- és egy külső világot. Sokan elfojtják az érzelmi énjüket, hagyják, hogy hassanak rájuk a reklámok, újsághírek, a valós és képzelt barátok ömlengései, esetenkénti tanácsai, s napjaikat úgy élik, hogy már szinte gondolatok nélkül siklanak el átjáróik között, fölött, alatt, mellett stb.
A legnehezebb talán megtalálni a kulcsot, mert minden embernek van egy kódja, amit meg kell fejtenie, személyesen együtt élni magunkkal, ahogyan Ivan Iljics is tette, a „bomló test és ébredő lélek” szimbiózisában, s az átjáró ezt a nemes terhet, az emberibbé válást erősíti.
Ezt a kozmológiát különböző formákban lehet nyitogatni: felfedheti titkát egy ajtó akkor, amikor az ember a barátaival próbál eljutni a világrejtély kapujához, s az önálló gondolatszikrákban elbűvöli az egyediség, de nem csupán a szakralitás szentélyében történő áldozatok által ölelheti meg a boldogság maga.
Ma talán a legaktuálisabb probléma az útkeresés, a bizonytalanság...
Az én átjáróm olvasatomban szimbolikus: a küzdés, a cél és az erő tükre. A valami mássá válás átjárója, ahol sokszor a képzelet és a valóság mezsgyéjén mozognak a gondolatok a bizonytalan jövőről, ahol elbukhatok és felemelkedhetek, harcolhatok, s elnémulhatok, társtalanná válhatok, s barátokat szerezhetek.
Írás közben magam is kíváncsian hajolok a papír fölé, s várom a végeredményt: vajon mi lesz ebből? Amikor kialakul valami olyan, hogy tudom, ezt most az Ég és Föld összes anyagának leheletét viseli ugyan, de kifulladt, harcolok érte, hogy mégis a sajátom legyen. Ez a végső határom. Teljesen kiadtam magamból minden lélegzetem, s erősen zihálok a teljes megsemmisülés előtt: ma sem sikerült egy picit sem jobbá tennem a világot.
A pillanat merőlegesére csak szavak tömeges tolongását aggattam rejtőzködőn, pedig a csillagok homlokát szerettem volna érinteni jeleimmel. Hiába éltek ma is csupasz kezeim a műért, a központom az én szakadékom.
Vadul ver az ütemek szünete, s újabb vaksággal végtelen köröket ír le a más utakat sugárzó járom: szétválaszt, gondolkodik, de rendje nem az én világom.
Írásaim ezért tojásba zárom. Talán, ha feltörik egyszer, kiáradó tengerek és fellegek frisse szakítja át azt, amire én képtelen vagyok. Túlnőnek rajtam a betűk, az érzések, s maga a totalitás is.
Azután hirtelen megszólal a telefon vagy csöngetnek, lejár a mosógép, ebédet kell főznöm, s meghallgatni a szomszéd néni panaszait, meg elindulni...
Mire hazajövök el is felejtem ezt a kínlódást. Aztán kapok néhány pozitív kritikát, s újra próbálkozom megtalálni a titkot, míg rá nem döbbenek, hogy az nem más, mint maga a Csönd.

M. Fehérvári Judit