ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

— Ma megkeverjük egy kicsit az élethelyzetet srácok, annyi marhaság döngeti a világ minden oldalát. Összehozunk egy csapatot. A terv, a legfinomabb fogalmazásban is idiótának tűnik, de amilyen életképes, betagolódni vágyókból áll ki a világ — arclemezeitekre fogtok esni —, beveszik! A Verne tértől két saroknyira fogunk árulni. Mindenkinek leosztom a teendőket és maximális komolyságot várok. Ez a munkamegosztás meg is történt, közben néhányuknak tátott szájzáruk lett, de tenyértaszítással meggyógyították őket. Bevágódtak a Mercibe, útközben egy sportcikkeket is árusító kis boltban vásároltak néhány doboz golflabdát, és csak úgy, maguk vidításául, elkezdték a műsort.

— Emberek, emberek jöjjenek! Persze csak azok, akik szeretik a trendi dolgokat!

Előbb rájuk sem hederítve — mint ajtókon becsöngető papírmaséügynököket — figyelmen kívül hagyták őket, de amikor a bűvös kísérleti atomrobbanás szó elhangzott, ketten megálltak. Jocó elkezdte tekerni a második világháborúból visszamaradt, muzeális értékű szirénát, néhány nyolcvan körüli személy szeme megrebbent, de egy nagy legyintéssel továbbálltak. Ők annyi eszementséget láttak már, hogy még erre sem voltak kíváncsiak. Na, nem mindenki! Néhányan mégis maradtak közülük is, így lassan kezdett egy duzzadó, életkor független csoportosulás kialakulni.

— Na, mondja bátyám, maga látott már?

— Már hogy a fenébe ne láttam volna fiam, emlékszem, amikor a Mu-ru-ru-roai kora-ra-rall-zá-zá-tony-tonynál robbantottak a franciák.

— Nem csak ott bátyókám! A világon csak egészen pici helyeket találni, ahol eddig ne lett volna. Nos, képzeljék el, távol keleten annyi van, hogy mindenkinek jut belőle, a lehető legszegényebb országokban is. Egy ilyen trendi dologban csak nem fogunk mögöttük kullogni, leghátul! Itt, a Verne téren — tudják, ő találta fel az atombombát…

— Már megbocsájt, maga félrebeszél, azt egy csomó amerikai bütykölte össze.

— Ugyan, ugyan nénike, a végén még idekeveri Marie Curie-t is. Ők a Nautilus nélkül semmire sem mentek volna!

— Fiatalember — dohogta egy középkorú, ijesztően erős testalkatú, láthatóan neurogén tag, kicsit idegesen —, ha nem akarja, hogy az önvédelmi kézifegyverét használjam, ilyen érthetetlen szavakat ne használjon többet! Látja, én hamar megidegesedő ember vagyok, már azt is összekeverem, hogy ki áll a pisztolya végén, és tudom, nem jó felé fordítaná.

— Nemo kapitányról biztos hallott?

— Baromi gyenge film volt, de akadt benne némi akció.

— Eredetileg könyv formájában jelet meg.

— Könny!? Maga hülyeségeket beszél! Én is láttam — dohogott egy tizenéves —, a nagyobb giliszta fantáziátlanságának határát súrolta, amint egy szegecselt tengeralattjáróval mászkáltak potykanézőbe. Ha a végén, azt a mit sem vétő hajót szét nem lövik, az egésznek semmi értelme nem lett volna!

— Na látja kis fiatalka, pont az volt az undorító az egészben! — replikált egy bőven kétszer idősebb bácsi.

— Tatikám, valószínűleg maga még élt, amikor a tengeralattjárót csinálták, talán ott állt a gyártószalag mellett.

Fő-szöveggyúró közbelépett.

— Csendet emberek! Mindössze arról van szó, ha elméletileg elképzeljük, hogy a Nautilus — nem kell pisztolyt ragadni —, Nemo kapitány hajója atommeghajtású volt, akkor mégis csak ő az atombomba feltalálója. Verne szerint nem biztos, én meg nem akarok emlékezni. Visszamehetnénk az ókorba az atomistákig, vagy az egészen közelmúltban ténykedő materialista filozófusokig, akik az anyagra helyeztek mindent, de hagyjuk ezt! Csak elbeszélnénk a lényeg mellett.

— Merthogy, mi a lényeg kőkobak?

— Én nem a Mururoa korallzátony, vagy egyéb helyeken buborékoló, vagy gombásodó robbantásokról beszélek, amelyeket kizárólag a televízión keresztül láthattak, hanem igazi, már-már tapintható, trendi kísérleti atomrobbantásokról, itt a Verne téren. Azt hiszem, ma három volt, de a kiárusítás a készlet utolsó darabjáig tart. Egyszerű kísérleti atomrobbantás bámulása, kettőszáz euró. Aki távirányítható, és előzetesen beállítható kísérleti atomrobbantásokat szeretne vásárolni… Na, jöjjenek, elmegyünk a térre, és ott mindent átbeszélünk!

Az egyre dagadó csapat oda is cammogott, és a fő-szöveggyúró nyomta tovább.

— Józsikám, légy szíves, nyisd ki a mindent rejtőt!

Józsi kinyitott egy kopott bőröndöt.

— Íme, itt vannak az áhított csodák. Most képzeljék el, hogy holnap délután hétre vendégeket hívnak, és mondjuk, negyed kilencre előzetesen beállítják az atomrobbantást. Leesik az álluk! A vendégek úgy fognak irigykedni, hogy magukat elönti a gyönyör. Természetesen nem csak előidőzíteni lehet, hanem távirányító segítségével bármikor robbanthatnak. Különben is, láncreakcióban játszódik az egész, ellenkezőleg nem lehetne újra hasznosítani, de ez a láncos elv megengedi, hogy naponta többször — ahányszor akarják —, szabályos vagy összevissza időközönként kísérleti atomrobbantsanak otthon. A szomszédok, barátok, rokonok irigységükben egyre fogyatkoznak, de ellenségeik száma exponenciális növekedéssel durran. Na, bumm! Ilyesmit csinál, csak kicsit nagyobbat. Most minden komolytalant megkérek, hogy azonnal hagyja el a teret, mert nemsokára következik a kísérleti atomrobbantás bámulási lehetősége, tehát aki maradni akar, pakolja ide a kettőszáz eurót, aki vásárolni, az a kettőezret. Nem kell keseregni, akinél nincs ennyi pénz — előfordul, hogy nálam sincs, van, amikor otthon felejti az ember az ilyen jelentéktelen összegeket —, minden személyes adatát leadva, itt- itt, itt meg itt, meg még nyolcvanhét hasonló nyomtatványon aláír, és átutalással, mintegy utánvételben is megoldható a dolog.

Kevesen sompolyogtak odébb. Az emberek kicsit vakaróztak, aztán egyesek aláírtak, mások leadták a pénzt és vártak.

— Na kérem, nézzenek fel! Látják? Ott az Enola Gay!

— Perverz volt a pasas — szólalt meg egy nyolcvan körüli hölgy —, volt képes elnevezni a kedves édesanyjáról egy ilyen tömeggyilkos izét, amit most alig várok, hogy megnézhessek.

— Én nem látok semmit… — akadékoskodtak többen is egyszerre.

— Már hogy látnák, hiszen olyan magasan repül a felhők felett, de a motorzúgást hallják. Nem?

— Nem halljuk, és különben is…

— Erről van szó, a japcsik sem láttak és nem hallottak semmit. Igen, Mr Paul Tibbets most oldotta ki a bombát, már zuhan is, egyenesen minket célba véve. Lesz itt akkora, de akkora show gyerekek! Minden életkorú gyerekek, most beindulnak az aknaszárny kioldó izék is.

— Még mindig nem látok semmit…

— Ez azért van, mert nem a terv nem változott meg, késleltetjük a zuhanást. Nem az a cél, hogy a lógósok enyelegve használják ki mások tisztességét. A tér teli van nem fizetőkkel! Ösztökélnénk hát az odébbállásukat!

Néhányan tényleg elmentek.

— Öreg, ha egy ilyen kísérleti izét bevesz, mondjuk az ember, mi történik?

— Teljesen láthatatlanná válik. Miért?

— Láthatatlanná?

— Kiegészítem előbbi informálásomat, mert úgy tisztességes. Legjobb tudomásunk szerint, hallhatatlan lesz mindörökre. Ez így működik, kérnénk szépen. Egyetértünk?

— Tudja, a kedves anyósomnak éppen jól jön. Annyi anyós, ahány haver, nekik majd dupláján eladom, de ez már magánügy.

— Maga egy igazi gazdasági zseni! Józsikám, tedd félre neki a lefoglaltakat! Jöjjön, kérem, írja alá itt-itt ,itt meg itt meg amott meg mindenhol. Persze kápében is fizethet!

Vártak és nézték az eget. Az egyik már felnyúlt, hátha megtalálja a húrokat, de nem volt ott a nagybőgő.

— Hékás, nem jön a bomba!

— Nézzék el nekünk kedveseim, ez volt az évtized, kész átverés magánszáma. Nem vagyunk televíziós stáb, de aki ma itt volt, büszke lehet arra, hogy igenis a többséghez, a nagy sokadalomhoz tartozik.

Morogtak. Az ideges ember előkapta pisztolyát, kettőt, hármat lőtt a levegőbe, majd lehiggadva elindult haza. Nála ez volt az idegnyugtató. A nyolcvanas nénike kontyát rázta.

— Rosszcsontok! Én ott voltam akkor Hirosimában, bárki igazolja! Valahol voltam, az biztos…

Egy bajszos tati nem mozdult, már teljesen üres volt a tér. A „szervezők” jól szórakoztak, röhögtek. Valahogy a pénzt mindenki ottfelejtette.

— Maga mit bámul, öreg? De piros a feje, és olyan szomorkás a hangulata máma. Valami baj van?

— Nékem? Mán hogy vóna! Most vótam a doktorná, oszt azt monta semmi bajom, csak valami fekete hümlő.

— Mit mondott?

— Nem kell megijedni, ez mán rég nem is létezik. Alig várta, hogy kijöjjek a rendelőből, a váróból még hallottam, hogy valami ótásér rimánkodik. Pedig semmi bajom, csak viszketek, meg teli vagyok kiütéssel.

Benyúlt a zsebébe, hirtelen a feje is csupa petty lett.

— Jaj gyerekek, ismertek orvost? Gyorsan szerezzünk valami ellenszérumot, mert én is úgy tudom, hogy a fekete himlőnek, kihaltság okán nincs vakcinája!

Senki semmit nem halogatott tovább, egyszerűen rohantak, ki merre látott. A bácsika füle mögé nyúlt, letépte a maszkot, zsebéből a pöttyösítő irányítóját kitette és hátraszólt.

— Előjöhettek! Ennél jobb műsort egyetlen stáb sem csinált még. Ez a ripacs Csomaszeg, eddig használhatatlan fülesekért ürítette ki a zsebünket, de most bejött. Ekkora hülyéket életemben nem láttam! Ez a műsor még tíz év múlva is nézettségi rekordokat fog döntetni.

— Baj van Levente!

— Mit akarsz ünneprontó?

— Nem vett fel semmit ez a ribanc felvevő…

A sarok mögül kilépett egy harminckét éves, negyvenhat napos nő és odaszólt:

— Köszönöm a híreket gyerekek! Igaz, hogy csak telefonnal rögzítettem a hátborzongató hülyeségeket, de megyek és eladom mindenhol!

— Megveszem!

— Nem veszed! Ott van a lerakott „kísérleti atomrobbantást” vásárló pénzözön, az legyen a tied, én megyek, tudod, szeretek dúsgazdag lenni. Még sosem voltam, de meg vagyok győződve róla, hogy nem rossz dolog.

Hát így történt kérem, hogy megesett az átverők átverőinek átverése, és mindig az nevet jobban, aki a végén teszi.