ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

"Csak mondd, hogy én vagyok,
kit feltámasztott e vakító fényű tűz,
csak mondd, hogy én vagyok,
kit szemed új Édenekbe űz.
Csak nézz rám, s mondd, hogy én vagyok:
e táltos, öregedő, múló halhatatlan,
csak mondd, hogy én vagyok a dallam
minden kimondatlan szavadban.
Csak mondd, hogy mikor meghalunk,
kezdődik az örökké,
csak mondd, hogy míg együtt vagyunk,
sorsunk lesz szögekké,
és külön válva eső hull ránk,
és szemünkbe szúrja
hogy amíg csókol a szánk,
és pendül a sors húrja,
mindig van jövő, s bár hinni gyengeség,
és űz a vágy elvesztett értelemre,
csak addig ragyoghat ránk titokként az ég,
míg mint válaszra, nézel fakó szememre.

Csak mondd, hogy hazudsz, mert hazudik, aki jó,
csak mondd, hogy nyár lesz, ha leolvad a hó
latyakká vált, pergő életünkről:
csak mondd, hogy még jósolhatunk
vénülő kezünkből.
Csak mondd, hogy otthonunk bárhol e világon
az, mit felejtve vágyunk egy elvarázsolt tájon,
hol sarkokon néz velünk farkasszemet a halál,
s ha szembejön veled, rád mered, veled szemben megáll
a híd alatt, derengő esti fényben,
száz véletlent, mi sorssá lesz az énben
érzéssé súg és fekete ruhája mögül
fehér bőre egy felfoghatatlan
holnapot hegedül.

Csak mondd, hogy akkor is fogod
hallani, ahogy simítom homlokod,
hallani, ahogy ledalolom neked
a kopár földre a kitikkadt eget,
hogy akkor is azt mondom: budapesti híd,
ez, ez a Duna partja, a sárga fénykörív,
de neked oltárod az örök fájdalom,
és az örökké őrlő, lankadatlan malom
fenn még ad most egy másodpercet nekünk,
hogy most mindennél hangosabban szóljon énekünk.
És a Lánchíd alatt a fények hogy táncba kezdjenek,
míg Éggé varázsolom neked az eget,
és csak mondd, hogy nem álom ez a sok éve elmúlt
este a vággyal, mert vágy az, mi álommá fúlt,
és így láthatom e tangót a nyár végi tájon,
hogy keringenek a fények egy nyár végi szájon,
és tudom, hogy nem igaz, így lehet igazzá,
csak mondd, hogy hazudsz, s én a parton vigasszá
suttogom a világot, mert olyan ez a szépség,
hogy csak ha hazugság, lehet majd örökség
a világnak, egy kis országnak, ha majd meghalunk,
Budapesten egy híd alatt tán örökké szól dalunk
a fáradt kövekben, a Lánchíd kecses fényében,
mert igazzá nem lehet, csak a képzeletében
egy örökké vándorló magányos száműzöttnek,
ki izzadva szeg szögekkel lankákat s csúcsokat,
a mindig ugyanolyan, kegyetlen köröknek,
csak mondd, hogy hazudsz, és örökség így lehet
ez az álmodott este a híd alatt veled,
mi rég elmúlt, és nem is volt soha tán,
hogy egy képzelt este szemedbe látott imám
lábnyomunk emlékező macskakövekbe marta,
és kezed - mert álmodom - gyenge kezembe adta."

Csak súgd, hogy álom ez, de csak így lehet - ne bánjad.
Csak itt lehet érzés, csak itt lehet szép, ami áthat,
ezen a sosemvolt képzelt, belőled szőtt estén,
és rajtam: áldozott múzsád megálmodott testén,
csak súgd, hogy nem vagy, s így te lehetsz a kincs,
a ragyogó hazugság, az igaz, ami nincs,
mert járni kell a tangót, ha felébredsz is - nézz rám,
mert érezheted most: örököt csókol rád szám,
és ha érezheted, tudd, valahol létezem -
elárullak százszor, és ezerszer vétkezem -
múló földi cédatáncom láthatod száz alakon,
láthatod páraleheletem száz rég kihűlt ablakon,
s mert most álmodsz, tudd: tebenned lakozom:
és kereszted százszor újra lelkedben hordozom.
Nem létezhetem. De mert látsz, tudod, leszek,
ha alvadt vér alatt majd kihűlnek a szegek,
ha már nem félsz, ha szembejövök veled
egy esti utcán, és ha megfogom kezed,
és azt mondom, léttelen énem az érték,
és hogy hogy halunk meg, az az igazi mérték,
nem félsz majd, és akkor is átölelsz,
ha egy éjjel a Duna habjaiban
képzelt szememre lelsz.

Csak súgd meg, ha majd nem félsz a haláltól,
hisz igazabb a nincs, mert örökké távol
valónak tűnik derengő horizontodon,
s míg a való ámít, én nem súghatom
meg őrjítő igazunk, mit mindig keresel,
néma vagyok, míg hiszed: van, ki felel
kérdéseidre a felhők mögül.
Mert semmi, semmi, semmi,
semmi nincs fölül.

Ne hajtsd le a fejed. Nézd:
itt ez az álmodott este.
Most itt vagyok veled.
Ha felébredsz, tán újra keresed
álmaid belőled sarjadó igazát.
Nézd: ennél nincs fényesebb. Ez: Álom.
az való. De melyik az igazabb?
Itt megtalálsz.
Ott csak keresheted magad.
Miért való az, és ez miért csak álom?
Ússz át egy felhőn velem a halálon.
Mert én benned vagyok, s így nem létezem,
és léted, ami mindennél inkább áthat,
fojtja gyarló szavakba
rég tisztán csengő imádat:
nézz fel, s ha ébren vagy, látod, nincs ott semmi
és nem kell a kérdésekre soha választ keresni,
mert álmaidban mindig megleled igazad,
é szíved a fény, s csak mennydörgés a szavad,
nézz fel, mert ott vagyok, ott vagy, ott van ez az este,
ott lesz a múló véletlen sorssá, ott fenn
lehet, ha balgán hiszel, egy este majd minden,
én, te, ez a derengő sosemvolt emlék,
ez a kiégett, mindennél hazugabb ég,
ott leszek, és ott leszel te is, ott fenn -
ha majd meghaltál, valóvá lesz az Isten.

____
A Bál ciklusból
2002